Egy porondon a halállal (It Fanfiction HUN)

-2-

Cathy:

A matematika tankönyvem halk csonbanással ért a vízbe az első gimnáziumi évem utolsó napján.

- Végre... - megkönnyebbült tekintettel vizslattam az egyre távolodó, nedves papírfoszlányokkal keretezett köteteket. Lehet, hogy nem én vagyok a legkörnyezettudatosabb ember a világon, tekintve, hogy éppen a csatorna mocskos vize viszi tovább a tankönyveimet, dehát sosem voltam tökéletes. Az üres fekete vászontáskát behajítottam egy közeli fa tövébe, majd nem sokkal ez után alsó felem is követte ezt a mozdulatot. Még éppen csak elkeződött a nyár, de már olyan kutyarohasztó meleg volt, mint amilyet az eddigi tizenhat évem alatt nem tapasztaltam. Izzasztó nyár elé nézünk....

A homlokomon gyöngyöződő izzadságcseppeket egy lusta karlendítéssel letöröltem onnan. Lehunytam a szemem és csak élveztem ahogyan az arcomat lágyan simogatja a langyos, júniusi szellő. A támaszomnak szolgáló fa érdes struktúrája egy idő után kellemetlen, szúró érzést okozott fedetlen vállaimnak, így lassan előre dőltem, majd egy mély levegővétel után felálltam. Az árnyékban heverő táska pántját megragadva dobtam a könnyű anyagot a vállamra, aztán mint akit vasvillával hajt a tatár, vágtattam vissza Derry aszfaltos utcáira.

***

- Hol vvvoltál már mmmeggint~... - kérdezte tőlem édesanyám erősen alkoholmámoros tekintettel. Lassan támolygott el egyik bútortól a másikig minden méterrel közelebb érve hozzám.

Már meg sem lepődtem.

- Az iskolában volt még néhány elintézni valóm - hazudtam. Kővé dermedve néztem végig ahogyan a dohos, szakadt kanapé helyett a piszkos padlóra huppan majd mérgesen maga alá húzza a lábait.

- Tudddommm, hhhhogy már meginnt azzzokkal a kis sssuhancokkal eny... Eny... - a torkából feltörő mély morgás szerű hangok semmi jót nem jelentettek. Már megint takarítanom kell utána...

Az utolsó szó megakadt a torkán, de azt hiszem már elkezdte bánni, hogy ennyit beszélt, mivel egy hangos böffenés és egy loccsanás jelezte, hogy gyomrának tartalma a földön landolt.

Már meg sem lepődtem.

- Hálátlan kölyök... - sokszor illet ezzel a jelzővel, bár fogalmam sincs, hogy miért. Tekintve, hogy azt a kevés pénzt, amit a helyi büfében való részmunkaidős állásomból nyerek, félre kell tennem a lakbérre, a saját anyám pedig elissza a fizetésének a javát, talán nem is lenne joga ahhoz, hogy hálátlannak nevezzen.

Már meg sem lepődtem.

Miután feltakarítottam a padló egy részét befedő mocskot és elláttam édesanyámat -aki nem mellesleg úgy nézhetett ki, mint egy két lábon járó gyászjelentés- egy pohár vízzel, csak egy egyszerű hümmögéssel adta a tudtomra, hogy némileg hálás nekem. Kedves.

A pár négyzetméteres raktárhelyiségbe lépve, -amit jobb napokon csak a saját szobámnak csúfolok- körül tekintettem, majd néhány összegyűrt papírkupacot átlépve eljutottam az ágyamig. A mellette lévő szekrényen egy vállfán várakozott a piros és fehér színekben pompázó felszolgáló ruha, rögtön alatta pedig összehajtva hevert egy törtfehér blúz. Miután átöltöztem, az alig csak vállig érő, hullámos hajamat két copfba fogtam és a már előkészített válltáskámat magamhoz véve indultam el, hogy egy újabb éjszakába nyúló műszakot nyomjak végig a munkahelyemen. Remek... Mielőtt még átléptem volna a bejárati ajtó küszöbét, megbizonyosodtam arról, hogy drága édesanyám tényleg legszebb álmait alussza e már a nappaliban heverő kanapé dohos párnáin. A látvány elég meggyőző volt, mit ne mondjak.