Egy porondon a halállal (It Fanfiction HUN)

- 6 -

Cathy:

Azt hiszem néhány perc kimaradt akkor az életemből. Az egyetlen dolog amit magam előtt láttam, az a mérhetetlen sötétség volt. Gyerekkoromban, nagyon régen, amikor még az apám is velünk élt, egy családi kirándulás alkalmával sikerült majdnem belefulladnom egy közeli csónakázó tóba. A piszkos, mohazöld tó vizének íze még manapság is feldereng. Olyankor mindig órákon kresztül öklendzek. Hasonló érzések jártak át akkor is.
Véletlenszerű emlékképek tömkelege rohamozta meg az elmémet. Hangok. Illatok. Ízek. Érzések. A testem még emlékszik, milyen érzés volt boldognak lenni. Én viszont felejtek. Túl könnyen felejtek...

- ...thy! - hm? Mi ez? Egy nagyon távoli hang az.
- Cathy! - egyre tisztább. Egyre hangosabb. A dobhártyáim csak úgy lüktetnek a fájdalomtól. Mi ez? Ki ez?
- Cathy, az istenért! - egy enyhe legyintés a jobb orcámra és máris felnyílnak a szemeim - Jesszusom, végre! Már kezdtem azt hinni, kinyírtunk... - dőlt hátra a mellettem ücsörgő. Ismerős volt a hangja, azonban még nem láttam tisztán. A világ összemosódott pontokból állt. Legalábbis számomra.
- Na de Matthew, drágám! Azért mégsem illik hölgyeket ütlegelni! Az én üzletemben meg pláne! - szólt valahonnan a másik oldalamról egy kedves, ámde határozott női hang. Matthew? Matthew...
- Matthew! - szólaltam meg kissé hangosabban a kelleténél. Ekkor éreztem meg a fejtetőmbe nyilalló éles fájdalmat, amely végigterjedt egészen a halántékomig.
- Parancsolsz? - fordult felém a megszólított. A kép lassan, de kezdett kitisztulni. Alig fél méterre pislogott rám hatalmas, csillogó smaragdjaival, melyek alatt mélyen húzódó, sötét barázdák biggyeszkedtek. Mogyoróbarna, göndörbtincsei a homlokába hulltak, ugyanúgy, mint amikor legelőször találkoztunk. Furcsán kellemes érzés fogott el. Elég rendesen beütöttem a kobakomat.
- Mi... Mi történt? - kérdeztem bizonytalanul, majd a másik oldalamon térdelő asszonyra néztem. Meglepően csinos arca volt. Látszott rajta, hogy az ő szépségét sem kímélte az idő, de valaha biztosan meglehetősen szemrevaló nő volt. Olyan, aki után csak úgy bomlanak a férfiak. Hosszú, piszkosszőke haját szoros fonatba rendezte, melyet már jócskán őszhajszálak tarkítottak. A kérdésemre Matt helyett tőle kaptam választ.
- Kérlek, bocsáss meg! A fiam éppen a bolt új díszkoszorúját próbálta meg fellógatni a bejárat elé - ekkor vettem észre a pult mögött ácsorgó, kb velem egyidős fiút, aki leplezett kétségbeeséssel tekintgetett felénk - Nagyon sajnálom! - fogta közre meleg tenyereivel az én jéghideg mancsimat, majd a pult felé fordult - Rovan! - szólalt fel szigorúan, mire a megszólított riadtan kapta ránk a tekintetét - Kérj bocsánatot az ifjú hölgytől! - utasította.
- Igazán sajnálom! - felelte szinte szalutálva. Haptákba vágta magát, úgy folytatta kissé előrehajolva - Ha bármi mód van arra, hogy rendbehozzam ezt a fatális hibát, kérlek, szólj! - mélykék szemeit lesütötte, karjait  szorosan a combjai mellett tartotta. Akár egy igazi katona. Talán ahhoz van szerencsém. Ahhoz volt. Később megtudtam, hogy katonai iskolába küldték a szülei. Valami olyasmi miatt amiről nem tehet. Valami olyasmi miatt, amiről senki sem tehet. De ez egy másik történet.

Halkan felkuncogtam. Igazán mulatságosnak találtam a kialakult szituációt.
- Mi... Mi ilyen vicces? - kérdezett halkan, bizonytalanul -mint megtudtuk- Rovan. Valójában nem tudtam pontosan megfogalmazni. Talán a helyzet teljes mértékű abszurdsága.
- Sajnálom - kezdtem halványan mosolyogva - Csupán csak a helyzetet találom kissé komikusnak. Először eldőlök a biciklivel és igen közeli kapcsolatba kerülök a betonnal. Aztán amikor azt hiszem, hogy rosszabb már nem lehet, kinyitok egy ajtót és BUMM! - a kacaj már viszonylag hallható rezonanciával távozik ajkaim közül - Fejen talál egy hatalmas szélcsengő, vagy koszorú vagy mifene, én meg erre bamm! - mondtam tovább újfent csak mosolyogva.
- Mindkettő - felelte Matthew.
- Tessék? - kérdeztem vissza. Nem értettem, mire szeretne utalni. Viszont a válasz a pult mögül jött.
- A szélcsengő és a koszorú. Mindkettő rádzuhant - kezdte monoton hangsúllyal - A szélcsengő alapjáraton nem lett volna probléma, állandóan lejár a függesztője. Sokan panaszkodtak is miatta. Viszont a koszorúban elég jelentős súlytömeg volt. Az terített le a földre. Igazán sajnálom... Az én hibám volt, szóval kérlek, ha bármiben is a segítségedre lehetek a jövőben, komolyan, keress fel. Gyötör a lelkiismeret - végig a szemembe nézett, majd a mondandója végén elkapta a tekintetét.
Furcsának találtam, de nem tettem szóvá. Matthew annál inkább.
- Maradj már, ne túlozz. Attól, hogy felajánlod a szolgálataidat, mint egy cseszett szőke herceg, attól ő még mindig nem lesz jobban... - nem nézett rá, csak a homlokomat borogatta tovább hideg vízbe áztatott ronggyal.
- Matthew! - háborodott volna fel az asszony, Rovan azonban elcsitította.
- Hagyd anya. Igaza van. Akkor... Azt hiszem én kijavítom azt, amit elrontottam és addig kiteszem a ZÁRVA táblát, hogy véletlenül se történhessen ilyesmi - így is tett.