Szaty

4. fejezet

Hihetetlen, hogy az idő mennyire képes lelassulni. Egész nap a megfelelő alkalmat vártam, hogy beszélhessek Márkkal, de ez valahogy nem igazán akart eljönni. Valamint azt sem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy Evelin folyamatosan Balázzsal lóg és néha megvető pillantásokkal illetnek. Legalább nem szóltak hozzám, szóval ez a probléma egyenlőre várólistára került.
Mint mindig, a kicsöngő ma is áldás volt. A hetedik óránk földrajz volt, így még a szokásosnál is jobban örültem az óra végének. (Ha nem lett volna egyértelmű, nem igazán szeretem föcit) Senkitől sem köszöntem el, csak kiléptem a teremből. Nem én voltam az első, aki kimenekült, de nem zavart. Nem kellett sietnem sehová, és talán titkon azt reméltem, hogy Márk az utolsók között távozik és akkor talán beszélhetünk. A fiú azonban már sehol sem volt, mikor elhagytam a termet. Így hát kiléptem az iskola kapuján azzal az eltökélt céllal, hogy már senki nem állíthat meg abban, hogy végre hazafelé vegyem az irányt, ám akkor megpillantottam Márkot. Egyedül állt, a sulitól pár méterre. Ennél jobb pillanatot kérni sem kérhettem volna. Mélyet sóhajtottam és odaléptem hozzá.
-Szia! - köszöntem óvatosan. Márk unottan pillantott rám és láttam rajta, hogy már valami frappáns kontrán töri a fejét, az általam még ki sem mondott sértésre.
-Nyugi, békével jöttem. - emeltem fel a kezem védekezőn.
-Mit akarsz? - kérdezte.
-Csak bocsánatot szeretnék kérni. Nem bántam veled szépen és a húgoddal sem. Rossz napom volt, de tudom, hogy ez nem mentség, szóval bocsi. - daráltam. Márk arca teljesen érzelemmentes volt és nem szólt semmit, csak akkor, amikor megbizonyosodott róla, hogy befejeztem a mondandómat. Mivel semmit nem tudtam leolvasni az arcáról, kicsit meglepett, mikor nevetve megrázta a fejét.
-Ez mindig bejön ugye? - kérdezte cinikusan és mivel csak döbbenten néztem rá, folytatta - Amikor szorul a hurok, egyszerűen csak bocsánatot kérsz. Felveszed ezt az ártatlan arckifejezést és mindenki azonnal megbocsát.
-Márk ne csináld már... - néztem rá bűnbánóan - Nem is ismersz. Nem tudod milyen vagyok. Miért nem adsz még egy esélyt?
-Tudod nem mindig jár még egy esély, és egyébként, mindent tudok rólad, amit kell. - mondta, majd megfordult és elindult, én azonban utána kaptam.
-Márk várj! - kiáltottam. A kezem lecsúszott a karjáról, így csak a kézfejét tudtam megmarkolni, ám a célnak megfelelt. Márk megállt és visszalépett hozzám. Már éppen megszólalt volna, amikor hirtelen egy lány termett előttünk. Fogalmam sincs, honnan került elő, de eléggé sikerült belénk fojtania a szót.
-Jézusom, Kata! El sem hiszem, hogy itt találkozunk. - sikította, és már húzta is elő a zsebéből a telefonját - Csinálunk egy selfit? És még a barátod is itt van. Tudtam, hogy titokban randizol valakivel. - hadarta, és még mielőtt bármelyikünk bármit mondhatott volna maga felé fordította a telefont és elkészítette a selfit, amelyen mindhárman jól látszunk.
-Mi... Mi nem járunk. - nyögtem ki végre erőtlenül.
-Aha, persze. Pont úgy tűnik. - biccentett a lány a kezeink fele, mire mindketten automatikusan odapillantottunk. A lánynak igaza volt. A döbbenettől teljesen megfeledkeztem a kezemről, amellyel még mindig Márk kézfejét szorítottam.
-Ez nem... - kezdtem, miközben durván elrántottam a kezem a fiújétól. Ám a lány mintha meg sem hallotta volna.
-Egyszerűen zseniális vagy. Annyira szeretlek. Nagyon jó lenne még dumálni, de most sietnem kell. Szép délutánt! - csacsogta, majd megfordult és sietve távozott.
-Őt bezzeg nem bírtad volna lerázni mi? - nézett rám Márk idegesen.
-Mégis mit kellett volna tennem? Szedjem el a telefonját? - kérdeztem, tehetetlenül széttárva a karom.
-Fogalmam sincs. Elvileg te vagy a sztár. - vágott vissza.
-Na jó, inkább hagyjuk. - túrtam bele idegesen a hajamba - Csak egy átlag lány. Legrosszabb esetben kirakja a Facebook-jára és látja mondjuk húsz ember. Nem nagy dolog. Holnapra elfelejtik.
-Nagyon remélem is. - morogta - Na szia! - köszönt el, majd megfordult és elment. Hát ennyit a bocsánatkérésről. Mélyet sóhajtva kihúztam a zsebemből a telefonom, amely rezegve jelezte, hogy üzenetem jött. Meg sem néztem, hogy ki írt, csak lenémítottam és elindultam hazafele.

*

Mikor hazaértem, ledobtam a táskámat a szobámba, aztán a hűtőhöz léptem. Kinyitva azonnal megpillantottam a felcímkézett dobozt. Anya mindig így hagyja nekem itthon az ebédet. Sokszor morgok miatta, hogy minek felcímkézni, de tulajdonképpen, ha nem lenne megjelölve, képes lennék megenni a fél-kész kaját is.
Ma húsleves volt, utána pedig sült hús rizzsel. Amíg bedobtam a mikróba melegedni előkaptam a telefonom. Döbbenten vettem tudomásul, hogy van 3 nem fogadott hívásom és egy csomó üzenetem. Kíváncsian nyitottam meg Éva SMS-ét.
„Hívj vissza!" „És ne menj fel a netre" „És ne válaszolj senkinek, csak gyere be a stúdióba minél hamarabb!!!"
Nem igazán értettem, hogy miért ilyen ideges Éva, így amint elolvastam az üzeneteket, felhívtam.
-Szia! - köszöntem bele a telefonba, miközben kivettem a megmelegedett levest a mikróból - Most értem haza és csak most láttam, hogy írtál. Mi történt?
-Semmi amiért idegesnek kéne lenned, de bárki is ír vagy hív a szüleiden és rajtam kívül, annak ne válaszolj. - mondta és, bár a hangja nyugodt volt, tudtam, hogy valami nem oké.
-De mi történt? Mond már el, mert ettől csak ideges leszek. - kértem.
-Nem fontos. Csak ebédelj meg és gyere be a stúdióba. Majd ott megbeszéljük. - titkolódzott tovább, ami cseppet sem nyugtatott meg, de mivel nem tehettem mást, csak elköszöntem és letettem a telefont.
Ám amikor elemeltem a fülemtől a készüléket és a képernyőjére pillantottam, teljesen ledöbbentem. SMS-ek és üzenetek hada mindenféle oldalról. Egy pillanatig döbbenten néztem a kijelzőt, aztán eszembe jutott Éva üzenete, és inkább csak zsebre vágtam a még mindig lenémított telefont.
Az ebéddel gyorsan végeztem. Normális esetben biztos videókat néztem vagy zenét hallgattam volna, de most csak arra koncentráltam, hogy minél előbb végezzek. A tányérokat beledobtam a mosogatóba - egy kényelmes „majd később elintézem" gondolat kíséretében - és már kapkodtam is össze a cuccomat az induláshoz. Iratok, buszjegy, kulcs, telefon és már mehettem is. Gyors léptekkel sétáltam a buszmegálló felé, ahol éppen elcsípetem a buszt. Nem mentem sokat, így nem ültem le, hanem az ajtótól pár lépésre álltam meg.
10 perccel később, már a stúdió ajtaját nyitottam ki. Nem volt nagy épülte és összesen - rajtam kívül - talán 5 másik zenész lehetett itt. A stúdió különlegessége inkább is az volt, hogy minden zenészt másik menedzser menedzselt, így csak egy valakire kellett koncentrálnia. Ez egyébként szabálya is volt a stúdiónak. Aki itt volt menedzser, annak szigorúan csak egy menedzseltje lehetett.
Most látszólag senki sem volt itt. Ahogy végig sétáltam a folyosón, melynek bal, illetve jobb oldaláról nyíltak a termek, senkivel sem találkoztam. Az én termem, ahol Évával találkozni szoktam, balra az utolsó volt a folyosón. Közvetlenül a tulajdonos irodájával szemben. Az egész kis birodalom két szobából állt. Egy előtérből, ahol egy kis dohányzóasztal és három kanapé foglalt helyet, valamint egy mosdóból. Az egésznek kicsit iroda hangulata is volt. Nem sokszor találkoztam senkivel üzleti ügyben, de ha mégis, akkor itt került sor a megbeszélésre.
Most azonban fogalmam sem volt, hogy mi vár bent. Sejtettem, hogy Éva már bent van, és azt is, hogy most magyarázatot kapok majd a furcsa viselkedésére, amitől nem kifejezetten lettem nyugodt. Elképzelésem sem volt, hogy mi történt, de próbáltam azzal nyugtatni magam, hogy valami nagyon jó fellépést vagy ilyesmit hozott össze és élőben akarta elújságolni. Azt hiszem ez talán agyunk egy védekezési mechanizmusa. Ha valami olyan problémával találja szembe magát, amit képtelen megoldani akkor a szőnyeg alá söpri és úgy tesz mintha az a rossz dolog egyszerűen nem tudna megtörténni.
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok közepedte léptem oda a sötétbarna ajtóhoz. A kezem már a kilincsen volt mikor mélyet sóhajtottam és határozottan beléptem a szobába...