Spiritus

5.rész

Sziasztok! Bocsi, hogy ilyen későn jött a rész, de nem nagyon volt ihlet. Az a helyzet, hogy néhány nevet megváltoztattam, de egy kis eligazítas lesz itt👇. Ezért is bocsássatok meg nekem, légyszi! Szóval..
Chris = Jason
Lillian = Raven

Jó olvasást!

Miért van az, hogy nincs jogunk a saját életünk irányításához? Hogy mások mondják meg mit hogyan tegyünk? A saját dicsőített életük helyett a saját, számukra haszontalan mivoltunkat teszik kockára a beleegyezésünk nélkül.
Régen mindenki egyenrangú volt, és senki sem határozhatta meg hogyan alakul az életünk. Ezt egyedül mi és a sors irányíthattuk. Amikor pedig az államfők köztársaságból királyságot csináltak ez mind megváltozott. Visszaállt egy régi rend, ahol senkinek sem lehet saját akarata vagy szabad vélemény kinyilvánítása. Amikor megszülettem, már évek óta ez volt, és az emberek beletörődtek a sorsukba. Az öregek néha meséltek nekünk azokról időkről, de csak keveset és azt is titokban, ugyanis a törvénybe ütközött. A király megtiltotta ezt, mert nem akarta, hogy az új generáció lázadásokat keltsen az államforma ellen. Ezekről a dolgokról csak szűk, megbízható körben lehetett beszélni, mert több olyan ember volt, aki egy kis pénzért cserébe képes volt elárulni a társait, még akkor is, ha ő is ellenzi ezt a rendszert.
Mindig arra vágytam, hogy én irányíthassam az életemet, hogy mások tudtára hozzam, hogy mit szeretnék és megoszthassam velük az őszinte véleményem, nem pedig azt, amit gyerekkorom óta belémneveltek.
Talán hogyha a Lélekszívót nem viszem haza, és valóban hozzámegyek a herceghez, akkor ez meg is valósulhatna. Azt sem tudom, mondhatom-e az otthonomnak azt a helyet, ahonnan egyenesen a halálba küldtek. De sajnos sohasem valósulhat ez meg, ugyanis vagy a király vagy az Északiak azonnal megölnének, amint
megtudják, hogy ki is vagyok valójában. Ez egy lehetetlen küldetés, és itt nem a feladatomról van szó, hanem az álmomról, ami lassan, könyörtelenül felemészt.
Mindenki azt mondja, hogy ne adjam fel és reménykedjek, mert a remény hal meg utoljára. De mi történik, ha már meghalt?

Most itt vagyok néhány méterrel a vesztemet rejtő hely előtt és fogalmam sincs, hogy mit tegyek. Próbálom a lovat minél lassabb tempóra bírni, de attól tartok, hogy abban az esetben megállna. Magas kőfal vonul végig előttem, bekerítve egy óriási részt, ami az Északi várat rejti. Két őr áll a kapu előtt és érkezésemre vigyázzba állnak. Illedelmesen leszállok az ezüstszínű kancáról, aztán közelebb sétálok.Egyikük tetőtől-talpig végigmér, majd megszólít.

- Ki vagy te? - a hangjából nem hallatszik ki más a tömény unalomon kívül.

Halványan elmosolyodom és válaszolok:
- A nevem Raven Younglight. A Keleti királyság hercegnője.

Szörnyű dolog más ember nevével bemutatkozni, de egy halottéval még rosszabb. A bűntudat, hogy egy ártatlan lány halt meg, ahhoz, hogy megszerezhessem azt az átkozott tükröt, összeszorítja a szívem, és egy pillanatra megtörik az évek során tökéletesre fejlesztett álarcom. Tudom, öltem már embert, de még soha nem ontottam ki ártatlanok életét, csak azokét, akik rászolgáltak arra. Ugyan nem az én kezemen szárad a vére, mert nem én öltem meg, de részesnek érzem magam benne.

A katona a felismeréstől azonnal elszégyelte magát és mélyen meghajlott társával együtt.

- Elnézéséért esedezem a viselkedésem miatt. Kérem kövessen.

Az óriási, tömör kaput ketten próbálták kinyítani, és ahogy egy rés keletkezett a két szárny között, fagyos levegő áramlott ki rajta. Megborzongtam a hidegtől. Eszembe jut egy legenda, miszerint a vár udvarában mindig az ellenkező évszak van a világ többi részéhez viszonyítva. Szóval, most ha kint nyár van, akkor bent biztosan tél.
Időközben a kapu kinyílt és az elméletem beigazolódott. A járdát fehér hó lepte. A két felén különböző alakú és nagyságú bokrok és fák is szintén hófehérbe burkolóztak. A hosszú ösvény végén a sövény kör alakúra vált, a közepén pedig egy szökőkút áll, aminek különös módon a vize nem volt megfagyva. Az őr tovább kísér, egyenesen a vár ajtajáig, ami kinyílt még az előtt, hogy bármi jelét adtuk volna az érkezésünknek.
Az őr int, hogy lépjek be. Tudom, hogy azt kéne tennem, de a lábaim nem akarnak engedelmeskedni. Ha most belépek megváltozik az életem. Egy folyamatos szerepjáték veszi kezdetét, ami akár egy évig is eltarthat.
Az őr ismét intett, most már türelmetlenebbül, mire bátorságot vettem és beléptem az ajtón.

Köszi, hogy elolvastad! Hogyha tetszett, nyomj egy vote-ot, ha pedig van bármi megjegyzésed a történettel kapcsolatban, azt kommentben kérlek jelezd. Sziasztok!😉❤