𝔟𝔬𝔯𝔫 𝔱𝔬 𝔟𝔢 𝔶𝔬𝔲𝔯𝔰

ǝuo ɹǝʇdɐɥɔ

Ⓕⓡⓘⓓⓐⓨ
╳╳╳╳╳╳╳╳╳╳╳╳╳╳╳╳╳╳

– Ha van két almád és veszel a boltban hozzá még húszat, hány almád lesz? – kérdeztem Audreyt a házija felé görnyedve. Auds a fejét a matekkönyvén pihentette, és úgy próbált koncentrálni, de már este tíz volt és péntek este.

Figyeltem, ahogy egyenletesen emelkedik és süllyed a háta. Túlságosan is egyenletes volt ahhoz, hogy ébren legyen.

– Auds, ébren vagy? – kérdeztem nyugodtabb hangnemben. Nem kaptam választ, ezért megsimítottam a hátát és óvatosan kicseréltem a feje alatti tankönyvet az asztal másik felén összegöngyölt pulcsimra. A lehető leghalkabban felálltam az étkezőasztaltól és a nappaliba mentem.

Levágtam magamat a fekete műbőr fotelre és előhalásztam a farzsebemből a telefonom. Mielőtt feloldottam volna a kódommal (ami 0205 volt, mivel Danie-nek februárban, nekem meg májusban volt a szülinapom), előbb elmosolyodtam a zárolt képernyős hátteremen. Két vigyorgó arc nézett vissza rám. Daniella La Barbera, az én félig olasz legeslegjobb barátnőm, akivel két éve, vagyis a gimi első évében hozott össze a sors, valamint én magam szerepeltem a fotón, egy nyári esti grill partin.

Bepötyögtem a kódomat és megnyitottam az üzeneteimet. Emlegetett szamár, gondoltam, amikor megláttam Danie nevét az olvasatlan SMS-ek között.

Megnyitottam az üzenetet és gyorsan válaszoltam neki. Egyébként afelől érdeklődött, hogy nem lenne-e kedvem másnap megnézni a moziban az új romantikus vígjátékot, amit éppen adtak. Válasz gyanánt valami olyasmit írtam neki, hogy de hisz' pontosan tudja, mennyire utálom a romantikus filmeket, mert nem valósághűek. (Mérges emoji, utána sírva nevetős, a végén egy piros szívecske.) Ezért is volt az, hogy amíg a környezetem, teszem azt, Trónok Harcát olvasott, én Agatha Christie Poirot sorozatát preferáltam.

Most komolyan, mennyi az esély arra, hogy két fiatal „csak úgy" egymásra találjon? Mondjuk egy buli során. Vagy egy vakrandin. Ezalól természetesen Meghan Markle és Harry herceg kivétel. Mert Meghan tényleg egy tündérmesét élt meg, ami, lássuk be, elég ritka.

Már kábé tíz perce beszélgethettünk Danie-vel, amikor csoszogó lépteket hallottam az étkező felől. A csoszogi a szobája felé tartott, ami az étkezőből nyíló „gyerekszobák" közül a baloldali volt. Enyém volt a jobboldali. Halk ajtócsukódás, majd tökéletes csend. Auds elment lefeküdni, aludni.

Danie hamarosan elköszönt, mert késésben volt egy buliról, amin az „iskola pasija" (csak mi ketten hívtuk így Steven McMartine-t) is részt vett, mint utólag kiderült.

Nem tudtam magammal mit kezdeni, így felmentem Snapchatre, hogy elküldjem a napi „streak-fenntartó", inspiráló, bölcs idézetemet. A mai attól az Aviciitől származott, aki egy ideje már egy sokkal jobb helyen van. „Egy napon elhagyod ezt a világot, szóval élj olyan életet, amire emlékezni fogsz." Csupán 6 emberrel volt tüzem, azok közül az egyik, természetesen, Danie volt, a többi öt pedig osztálytársam.

Éppen szörfölgettem az alkalmazás Mashable nevű csatornáján, ami ilyen tech cuccokról szólt, amikor meghallottam a lépcsőházból anya jellegzetes, csilingelő, egyébként gyönyörű nevetését. Rögtön felkúszott a szemöldököm a homlokom közepére. Rég hallottam ilyen harsányan nevetni. Ha jól emlékszem, legutóbb apa társaságában kacagott ilyen felszabadultan, tisztán. Apa volt egykor a lelki társa. Csakhogy jött apa fiatal kolléganője, Sheila, akinek sikerült elcsavarnia a fejét... Annyira, hogy a végén válás lett belőle.

Emlékszem, egyik nap még boldogan ültünk négyen a kanapén, és néztük a tévét, miközben anyáékra sandítva megláttam, hogy össze van kulcsolva a kezük, egy másik nap pedig már csak kiabálás és gyűlölet volt. Visszafojtottam a könnyeimet és a fájdalmamat, de a négy éves Auds nem tudta. Nagyon sírt. Én nyugtatgattam a szobámban, a fejét simogatva, szorosan magamhoz ölelve, azt mondogatva, semmi baj. Hogyne lett volna baj. Sok sok baj.

Az ajtón túlról egy férfi mély, zengő hangja ütötte meg a fülem. Most vagy azt mondta, hogy „tikos almaszag?" vagy azt, hogy „biztos alszanak?". De szerintem az utóbbi hangzott el. Logika alapján.

Kinyílt az ajtó, és pár másodperccel később meg is láttam a pasit és anyát... smárolni. Szenvedélyesen ölelték egymást, anya a férfi köré fonta combjait és a hajába túrva engedett a csók örömeinek. Külső szemlélőként úgy tűnt nekem a jelenet, mintha anya éppen készülne megenni a pasast. Többnyire csukva volt a szemük, de egy pillanatra kinyitotta a fickó. Óvatosan elhúzódott, majd elmosolyodva megszólalt.
– Hát, tényleg nem túl nagy a lakás – suttogta nevetve, aztán anya is kinyitotta szemeit és belenevetett a csókba.

A fotelban olyan helyen voltam, ahonnan én tökéletesen láttam kettejüket, de ők nem láthattak engem. Összerezzentem, amikor hirtelen felém kezdtek tántorogni, a nappaliba, anélkül, hogy bármelyikük is kinyitotta volna a szemét. Kikerülték a nappali közepén álló dohányzóasztalt, és a fekete kanapé felé közelítettek.

Visszafojtott lélegzettel ültem a fotelban, megpróbálva beleolvadni a környezetembe. A pasi óvatosan letette anyát a kanapéra, majd kinyitotta a szemét. Anya is így tett. Annyira belefeledkeztek egymásba, hogy észre se vettek. Meg azért az is közrejátszott „láthatatlanságomban", hogy a nappaliban szinte teljesen sötét volt. Egyébként szerettem gyertyatartónak lenni.

A férfi elkezdte lassan kigombolni halványkék kockás ingét, és anyára vigyorgott. Tudtam, mi fog következni. De nem következett. Mert anyával sikerült összetalálkoznia a tekintetünknek. Először mintha kétségbeesés futott volna végig az arcán, amikor le sem véve rólam a szemét, finoman eltolta magától a felette álló férfit. Aztán szégyen tükröződött kipirosodott orcáin.

– Mi a b... – kezdett bele a kérdésbe mosolyogva a pasi, majd ő is abba az irányba nézett, amerre az anyám. – Ó – szaladt ki a száján és kínos arckifejezést vágott.
– Azt hittem, már alszotok – szólalt meg most anya. Eközben a férfi visszagombolta az ingét.
– Tizenhét évesen, péntek este fél tizenegykor még fent szoktak lenni az emberek.
Mielőtt anya vagy a szintén a negyvenes évei végén járó, egyébként sármos fickó bármit is mondhatott volna, folytattam.
– De már itt sem vagyok, csináljatok, amit... amit csak akartok, elmentem lefeküdni – jelentettem ki, és a telefonommal a kezemben elslattyogtam a szobámba.

Mielőtt azonban teljesen kimentem volna a boltíves nappaliból, amiből az étkező/előszoba is nyílt, még visszafordultam.
– Már lezuhanyoztam, miután hazaértem. Jó éjt – kacsintottam anyára, de még vetettem egy utolsó pillantást a pasi és anya meglepődött arcára, és csak azután mentem el a szobámba aludni. Amúgy is hulla fáradt voltam.

Én tényleg nem akartam hallgatózni, de papír véknyak voltak a falak. Audsnak az a piszok nagy szerencséje volt, hogy mellette ágyút is lehetett dörgetni, ő arra sem ébredt volna fel.

Negyed órán át még nem tudtam elaludni, de aztán csend lett.

Valamikor éjfél körül ajtó nyitódása és csukódása hallatszódott, aztán anya sóhaja.

Hát, én valami ilyesmit terveztem első fejezetnek. Nem a leghosszabb, de szerintem megteszi. :) Igyekszem a tőlem telhető leggyakrabban hozni a részeket, de semmit sem ígérek. Remélem, tetszik. :)

2018.06.21.