𝔟𝔬𝔯𝔫 𝔱𝔬 𝔟𝔢 𝔶𝔬𝔲𝔯𝔰

ǝʌıɟ ɹǝʇdɐɥɔ

Ⓢⓐⓣⓤⓡⓓⓐⓨ
ᴋᴏᴅʏ ʟᴏᴠᴇ
╳╳╳╳╳╳╳╳╳╳╳╳╳╳╳╳╳╳

Az oké, hogy az apám megkér dolgokra annak érdekében, hogy neki jó legyen, de néha nem tudom türtőztetni magam. A kézcsók még elmegy, de hogy viselkedjek a természetemmel nem megegyezően...? Ami pedig Gloriát illeti, egyszerűen nem tudtam megzabolázni a kárörvendésem. Látni, ahogy fülig vörösödik az anyja miatt... felbecsülhetetlen. Pontosan tudtam, hogy miattam vett fel az arca rákvörös árnyalatot. Igaz-e, hogy a vörös hajú, zöld szemű, magas fiúk jönnek be? Mindhárom feltételt teljesítettem, így nem volt kétséges, hogy miattam érezte magát feszengve. Amint megpillantottam a parkolóban, rögtön levettem, hogy majd' megpusztul, ha rám pillant. Tudom, mitől döglik a légy. Az évek során kitapasztaltam.

A „gyömbért a gyömbérnek?" felszólalásomat rögtön megbántam, ahogy kimondtam. Nem lett volna szabad hagynom, egy árva pillanatra sem, hogy elhiggye, lehetne esetleg köztünk valami a jövőben... Nem szabad reményt adnom. Soha.

Abban a pillanatban, mikor tökéletesen egyszerre összenéztünk, valami megváltozott. Kiolvasta a szememből az érzéseimet. Ezen jócskán meglepődtem, elvégre jó színész voltam. Haragudtam apámra. Miért nem volt képes előre megmondani, hogy összeköltözünk a barátnőjével és annak gyerekeivel? Talán nem ütött volna ennyire szíven a dolog, ha képes lett volna kinyögni. De nem volt...

Nem tetszett Gloria. Mármint szép volt, sőt, gyönyörű abban a fekete, csipkézett ruhájában, de túlbuzgó. És gyenge. Csak elmegy "bepúderezni az orrát...". Hogyne. Elment kibőgni magát Nora ügyetlensége miatt. És miattam.

╳╳╳╳╳╳╳╳╳╳╳╳╳╳╳╳╳╳

– Nem venném zokon, ha legközelebb tényleg megpróbálnál udvarias srácként viselkedni. De meg kell hagyni, ügyes alakítás volt. Viszont engem nem sikerült meggyőznöd – jelentette ki apám, ahogy a volán elé ült. Hangosan felsóhajtottam.
– Hányszor kell még elmondanom, hogy amihez nincs kedvem, azt nem csinálom? – néztem rá kérdőn, és a fejemet a háttámlának döntve néztem a cégér villódzó fényeit. Igazán lejjebb vehetnék a fényerőt.
– De fiam, a világ nem így működik. Erre már rájöhettél volna – a perifériámból láttam, hogy hitetlenkedve nézett rám. Nem tüntettem ki szemkontaktussal.
– Kár – vontam meg a vállam.
– Az a nagy kár, hogy anyád így itt hagyott minket – mondta leszegett fejjel.
– Most, hogy nem kell egy ilyen neveletlen, bunkó, hazudozós kamaszt nevelnie, biztosan boldogabb – jelentettem ki egy keserű mosoly kíséretében.
– Miért vagy ilyen önostorozó? – kérdezte apa, miközben beindította a fehér BMW M5-ünket, és kitolatott a parkolóból. Megvártuk, míg Noráék elhajtanak, csak azután ültünk be az autóba.
– Miért zavar ez téged? – feleltem kérdéssel kérdésére. Utálta, ha ezt csinálom. Mármint azt, amikor hangosan szidom magam.
– Jobban hasonlítasz anyádra, mint gondolnád – mosolyodott el.
– És ennek örülnöm kéne? – néztem ezúttal a szemébe.
– Ezt döntsd el te – válaszolta, és többet nem szóltunk egymáshoz a hotel felé vezető úton, ahol megszálltunk a hétre, amit itt, a Keleti-parton töltöttünk.

ɢʟᴏʀɪᴀ ɢɪɴɢᴇʀ ʟᴇᴡɪs
╳╳╳╳╳╳╳╳╳╳╳╳╳╳╳╳╳╳

– Nem túl korai még az összeköltözés? – kérdeztem az autóban anyát. Nagyot sóhajtott, majd válaszolt.
– Tudom, hogy már hamarabb szólnom kellett volna a kapcsolatunkról, hogy ez ne érjen ilyen hidegzuhanyként, de ember vagyok, én is szoktam hibázni. Nem keveset. És nem, nem éreztem szükségét korábban, hogy bejelentsem nektek a költözést – nézett bele a visszapillantóba, hogy a szemünkbe nézzen Audreyval.
– Lesz egy új bátyánk? – szólalt meg a kishúgom széles vigyorral az arcán. Kétség kívül elkápráztatta a gondolat, hogy elköltözünk egy - feltehetőleg - nagyobb házba, és emellé kap egy szívdöglesztően bunkó bátyust. Utóbbiról azonban csak én tudtam. Mármint, hogy bunkó. Nem is. Inkább kétszínű. Igyekszik a jobbik énjét hozni, de lefogadom, hogy belül egy igazi nárcisztikus pöcs. A szem a lélek tükre, ahogy a mondás tartja. Az tudja a legkönnyebben elárulni az embert.
– Igen, lesz egy új bátyátok – mosolygott kettőnkre anya.
– Egyébként anya, miért kellett így lejáratnod Kody előtt? – kérdeztem egy fokkal ingerültebben, mint ahogy terveztem.
– Lejáratnom téged? Mégis mivel? – nézett rám összevont szemöldökkel.
– Nem is tudom. Talán azzal a mondatoddal, hogy igaz-e, hogy a vörös hajú, zöld szemű, magas fiúk jönnek be nekem – tártam szét a karom. Alapvetően én nyugodt ember voltam, de ha valami igazán nem hagy nyugodni, az nagyon fel tud húzni. Igyekeztem mindig a jólneveltség határain belül levezetni a feszültségemet, de nem mindig ment. A zene tett szenvedélyessé.
– Több tiszteletet, kislányom! – emelte fel a hangját, mire magamba szálltam egy kissé.
– Jól van. Ne haragudj, anya. De nagyon beégtem ezzel a kérdéseddel – fújtam ki a levegőt, és a kocsi jéghideg üvegének döntöttem a fejem. Annyi kimondatlan szó kavargott benne, hogy úgy éreztem, menten szétpukkan, akár egy lufi.
– De... legalább tetszik? Helyesnek találod?
– Hát, az nem kifejezés, de jobban értékelem a bennsőt, mint a kinézetet – válaszoltam semleges hangon.
– Miért, mi a baj vele?
– Konkrétan nem tudom megmondani. Ez csak egy megérzés. A hatodik érzékem azt súgja, nem fogok vele jól kijönni – mondtam szaggatottan.
– Ó. Pedig olyan aranyosan festettetek egymás mellett – jegyezte meg keserédes mosollyal.
– Jaj, kérlek, ne mondd – forgattam meg a szemem, amin anya csak egy jót mosolygott. Sok mindent kellett még feldolgoznom. Többek között azt is, hogy konkrétan az ország másik felére költözünk. Légvonalban durván 2500 mérföldre leszek a volt életemtől, iskolámtól, illetve a legeslegjobb barátnőmtől. Ó, istenkém. Még valahogy szóba kellett hoznom ezt Danie-nek. Az égegyadta világon semmi kedvem nem volt a költözéshez. Nem hogy egy házban lakni egy olyan fiúval, akinek egy cseppet sem vagyok szimpatikus. 3 óra időeltolódás. És egy egész életre elég szenvedés.

╳╳╳╳╳╳╳╳╳╳╳╳╳╳╳╳╳╳

Először is. Tudom, hogy ez nem lett egy eget rengetően izgalmas rész, meg aztán meglehetősen rövidkére sikeredett, de ilyen résznek is kell lennie. ;) Amiben a szereplők számba veszik saját keresztjeik terhét.

2018.07.14.