A végén úgyis

[2] Boldi - A nyugalom vége

A zenével való kapcsolatomat egy szóval úgy tudnám jellemezni, hogy állandó. Az agyam egy eldugott sarkában mindig szól.

Kiskoromban, valamelyik karácsonykor kezdődhetett mindez. Anyukám zongorán kísérte magát. Egy elcsépelt téli dalt énekelt.

Kaptam játékautókat, egy plüss tigrist és cipőt azon a karácsonyon, de a legmaradandóbb és legőszintébb ajándék mégis az a dal volt. Az összhang, az átszellemülés, a szeretet. Az a pillanat időtlennek tűnt.

Pár évre rá megtanultam anyukámtól zongorázni, az iskolában szolfézsra jártam, gitároztam. Az ukulele három éve került a kezembe.

Különösebb tehetséget nem mutattam egyikben sem. De ezt megszállottságommal egész jól helyettesítettem.

A zene pedig mindenhova elkísért. Ha tanultam, Metallica járt a fejemben. Ha buszon vagy metrón ültem, AWS. Ha neonfény villódzott, Lorde. Ha ifjúsági irodalmat olvastam, Shawn Mendes. (Részbe, de csak részben ezért kerültem egy ideje az ilyen olvasmányokat.) Ha orosz szerzőtől került kezembe könyv, Melovin, noha tudtam, hogy ő ukrán. Kivéve Tolsztoj, olyankor a Peace Orchestra "Shining" című száma. Ha betonon lépkedtem, Hollywood Undead. Ha fogat mostam, tőlük a "Lion". Ha esőcseppek szántották fel az ablaküveget, Amy Winehouse.

Egyedül akkor nem szóltak idegen hangok a fejemben, amikor aludtam vagy futottam. Ez persze nem azt jelentette, hogy a belső hangszóróim ilyenkor elnémultak volna. Nem, annál sokkal jobb. Még meg nem írt, el nem játszott dallamok keringtek olyankor agyam körül.

Aludni viszont nem szerettem. Így a zeneszeretetemből rögtön három hobbi lett: éneklés, hangszeren játszás és zeneírás közbeni futás. Vagy futás közbeni zeneírás.

Most viszont be kellett érnem az alvással. Épp egy új szám refrénjéhez közeledtem, amikor ütemtelen kopácsolást hallottam. Tönkre vágta az összhangot, a ritmus elveszett. A szemem felpattant, és mintha villám rázott volna meg, felegyenesedtem ültömben.

Mintha egy másik dimenzióból tértem volna vissza. Beletelt néhány pillanatba, míg összeszedtem magamat.

Az első, amit tisztán érzékeltem, a nyomás volt a szemeim között. Gyorsan lekaptam szemüvegemet, és orrnyergemet kezdtem dörzsölni. Úgy aludhattam el, hogy a szemüveg nekipréselődött a bőrömnek és a csontomnak.

Közben a hangok is eljutottak az agyamig. A teremben mindenki nyüzsgött. Hirtelenjében fogalmam sem volt, hogy hány óra lehet, se hogy mi történik, így gyorsan visszavettem szemüvegemet.

A megvilágosodás elmaradt. Hirtelenjében egyetlen órát sem láttam, csak annyit, hogy a felül fehér, alul fekete ruhás diákok mozgása mind az ajtó felé koncentrálódott. Valamint érzékeltem, hogy valaki áll tőlem jobbra, minden bizonnyal annak a sápadt, manikűrözött kéznek a tulajdonosa, aki az imént elrontotta a refrén ritmusát.

A refrén. Remek volt. Le kellett jegyeznem.

Éreztem, ahogy lassan folyik ki az elmémből az a remek ritmus, sorok helyett máris csak szófoszlányok jutottak eszembe.

Kapkodva tapogattam végig fekete táskámat, a tolltartóm után kutattam.

– Adjatok egy tollat! – mondtam, ahogy táskám mélyében turkálva sem akadt kezembe semmi írószerszám.

– Hé! Adod vissza! – jött a hang valahonnan a középső padsor felől, és a következő pillanatban a sápadt kéz nyúlt a látóteremben, ujjai közt elegánsan tartva egy sötétkék tollat.

A kéz tulajdonosára néztem.

Magas, szőke. Eddig ez a két szó kapcsolódott a lányhoz, aki a mosolyogva tartotta a tollat. Ennél azonban sokkal több volt. Gyönyörűsége eddig talán fáradtságom miatt nem tűnt ilyen szembeötlőnek. Taszítóan tökéletes arc nézett rám. Aranybarna szemöldöke alól nyílt kíváncsisággal figyelt vihar szürke szemével. Arca nem csak formájában hasonlított egy pucolt tojásra, de színében és lágy, sima íveiben is. Mondjuk, ezt a hasonlatot a világért sem mondtam volna ki hangosan. Mélyen kigombolt, ujjatlan blúza nem csak dekoltázsára engedett jó rálátást, de vállára és karjára is. Vékony alkata ellenére kezének teljes hosszában olyan szálkás izmok nyújtóztak, amelyeket bármelyik fiú megirigyelhetett volna.