Excalibur

Prológus

- Mordred halott! A király megsebesült!
Eső és vér áztatta Camlann mezejét, ahol Arthur király és Mordred megütköztek. Az eget akkor sötét fellegek borították, eltakarva a Napot is, talán mert az nem is akarta látni a pusztulást. Arthur csak a szürke felhőket érzékelte az égen, ahogy feküdt mozdulatlanul. Fájt a lélegzetvétel is, kezét maradék erejével a fejére szorította, a sebhelyére. Körülötte eltompultak a hangok, elmosódtak a képek, de a páncélzörgést még hallotta, ahogy megmaradt hű lovagjai hozzá siettek.
- Hol van Merlin?
A világ, amit éveken át épített, darabokra hullott. Camelot, a Kerek Asztal Lovagjai, minden romokban, és ő, Arthur, britek királya nem tudta megakadályozni a pusztulást.
A káosz lassan felemésztett mindent, ami kedves volt neki. A békés királyság pusztító anarchiába zuhant, a britek királya elbukott és most haldoklik.
- A bűvös kardhüvely?
- Nem volt nála, Morgan Le Fay műve.
Felköhögött, a vér fémes íze megtöltötte a száját. Érezte, ahogy erős kezek megmozdítják és szekérre teszik. A világ forgott körülötte, úgy érezte, nem tud tisztán gondolkodni, szeme könnyezett a fájdalomtól. Beszéltek hozzá, de nem értette a szavakat. A szekéren zötykölődött és hiába tartották erős kezek, minden egyes göröngy az úton, minden egyes kavics a kerekek alatt csak tetézte a szenvedését.
Meg fog halni? Eddig tartott? Nincs tovább?
Minden elsötétült körülötte.

Szél zörgette meg a szomorúfüzek lombját, felfodrozta a csillogó víztükröt. Az alkony rózsaszínre festette a felhőket. Nyoma sem volt már az esőnek, de friss illatát érezni lehetett a levegőben. Egy kicsit talán elnyomta az alvadt vér nyomasztó szagát.
Mikor újra felnyitotta a szemét, már ki tudta venni Sir Bedivere szomorú arcát. Csak később tudatosult benne, hogy a tó partján van, ismét, ott ahol minden elkezdődött.
Elszorult a szíve.
- Felség.
- Vége, Bedivere. 
- Uram, ennek nem kellett volna így történnie.
Nem kellett volna. Talán az ő hibája, talán az emberi gyarlóság, Isten büntetése vagy a sors keze. Mindegy már. Ő már nem tudja felépíteni a romokat, ha akarná sem hozhatná helyre mindazt, amit az enyészet immár osztályrészül vett. Az utolsó dolog, amit látni fog, a háborítatlan és még mindig tiszta, békés tóparton is, a pusztuló Anglia kies földje, az utolsó, amit érez majd, a fájdalom lesz és az önvád, amiért hagyta, hogy minden romlásnak induljon.
Kudarcot vallott.
- Bedivere - halkan, lassan jöttek ki a hangok a száján - Az Excalibur... vissza kell dobnod a tóba.
A lovag megütközött a parancs hallatán, értetlenül pillantott a királyra.
- A hüvely nélkül jóformán nincs haszna, ereje messze van a teljestől - magyarázta Arthur - , s ha rossz kezekbe kerül, az sokkal rosszabbb volna. Nem csak Anglia, talán az egész világ pusztulásához vezetne. A Tó Úrnőjétől kaptam, neki kell visszaadnom. Nem teljesítettem a kívánságát.
Bedivere emlékezett arra, ahogyan megjelent csarnokaikban a Tó Úrnője Sir Balin fejét kérve bosszúból fivére haláláért. Emlékezett arra, ahogyan Arthur megtagadta a kérését és arra is, ahogy Sir Balin levágta a hölgy fejét. 
Az új Úrnő tudja, mi történt és visszavárja a bűvös kardot. Talán tud mindent arról, ami történt, arról, hová tűnt Merlin, mi lett Lancelot és Guinevere sorsa, vagy hogy hová lett a Szent Grál?
- Bedivere, meg kell tenned. Értem, Camelotért.
Arthur felköhögött. Fájdalmában megfeszültek az izmai, halántéka lüktetett és egy kis időre le kellett hunynia a szemét. Hűséges lovagja letörölte a vért a homlokáról. Újra felszakadt a seb, hiába próbálták ellátni. Mégis, a királyt ezekben a pillanatokban is kevésbé foglalkoztatta a saját állapota. Az ország sorsáért fájt a szíve. Talán ha időben gátat szab a gyűlöletnek, most még mindig béke honolna a királyságban?
Késő most már.  Mindent eltékozolt, amit kapott. Az ő karja még az Excaliburt tartva sem bizonyult elég erősnek a királyság megtartásához. Az ármány és a gyűlölet felülkerekedett a békén és a jóakaraton. 
Könnyek gyűltek Sir Bedivere szemébe.
- Nem lehet még vége!
- De igen. Vége, Bedivere.