Excalibur

1. fejezet - Látogató

- Van fogalma róla, hogy ki vagyok?
Ha össze akarnám számolni, hányszor hallottam már ezt a kérdést, bizonyára nem érnék a végére. Aki az ilyet kérdez, az vagy senki valójában, vagy éppenséggel pont, hogy egy valaki. Ahogy álltam a szobám közepén és bámultam az ajtómban álló sötét, hosszúkabátos alakra, aki pisztolyt szorongatott a kezében, arra jutottam, hogy ő bizonyára egy valaki lehet.
- Fogalmam sincs – vallottam be az őszinte igazságot – De amint megmondja, tudni fogom és akkor természetesen megfontolom, hogy akarom-e folytatni ezt a beszélgetést.
A szemöldökét ráncolta – nem tetszett neki a válaszom. Ott álltunk a félhomályban, feszült csendben, mindketten arra várva, hogy a másik lépjen. Az idegen fickó arcvonásai elernyedtek, hangosan  kifújta a levegőt és beljebb lépett. A háta mögé nyúlt, hogy becsukja maga mögött az ajtót, nekem pedig egy pillanatra az összes szőrszálam az égnek állt. Nem akartam, hogy tudja, megijedtem, hogy attól tartok, felkoncol a saját lakásomban és senki nem jön majd a segítségemre, mert senkit sem érdekel majd, ha kiáltok. Hogy leplezzem a rám törő félelmet, erőltetett nyugalommal, lassan léptem a konyhapulthoz, a szemmagasságban lógó tartókról két kis bögrét vettem le és bekapcsoltam a kávéfőzőt, amibe már előzőleg bekészítettem a kávéport és a vizet. Mindeközben hallgatóztam, a lépteiből próbáltam volna rájönni, merre jár, de nem mozdult. Ebből pedig arra következtettem, amit éreztem is: hogy folyamatosan engem néz.
- Nem sűrűn vannak látogatóim – törtem meg a csendet, majd rápillantottam és találkozott a tekintetünk. Az alak teljesen figyelmen kívül hagyta a megjegyzésem.
- A nevem Thomas Owitz. Könyvelőként dolgozom egy londoni magánvállalatnál, emellett hírszerző vagyok egy bizonyos szervezetnél.
Ha nem jöttem volna rá magamtól is, hogy a bemutatkozásának a vége a lényeges, ő egyértelművé tette volna számomra egy hosszas szünettel. Az agyam zakatolni kezdett: mit tudhat rólam, ami bajba sodorhatott? Kiírtam vagy feltöltöttem valamit a netre, amit nem kellett volna? Vagy a drága vendégem elnézte a házszámot?
- Mondja, Miss, hallott már titkos társaságokról?
Szóval innen fúj a szél. Végeztem egy gyorskeresést az agyamban a történelemórán tanultak és az interneten olvasott információk szekciójában, mielőtt lassan, kimérten válaszoltam volna.
- Szabadkőművesek, Templomosok, The Skull and Bones... Illuminati. A felvilágosodás korában vált divattá a titkos társaságok léte és a hozzájuk tartozás, ma már leginkább összeesküvéselméletek őrzik a emléküket. - Ennyit még én is tudtam pusztán abból, hogy valamennyire nyitott szemmel jártam a világban.
- Nem rossz.
A kávéfőző a szokásos lármája felharsant, majd lassan elült, csupán egy barátságos pittyegéssel jelezve, hogy elkészült a kávé. Kitöltöttem a bögrékbe, letettem őket az asztalra, a hűtőből elővettem tejet, a polcról a cukortartót, az edénycsöpögtető rekeszéből kiskanalakat, majd miután mindent elhelyeztem, egy mozdulattal hellyel kínáltam a váratlan vendéget, s leültem a kávém mellé.
- Köszönöm – biccentett egyet felém, visszabiccentettem.
- Melyik? – kérdeztem.
- Parancsol?
- Ön melyikbe tartozik, Mr. Owitz?
- A Templomosokhoz.
- Értem.
Dehogy értettem. Egy átlagos reggelnek indult az egész, amikor pont nincs semmi különösebb dolgom és kipihenhetem magam. Erre még a reggeli kávémat sem ihatom meg nyugodtan, máris becsönget valaki, kellően úgy öltözve, mint azok az alakok, akiket az ember nem szívesen enged be a lakásába. Lehet, hogy nem kellett volna megmondanom neki, hogy hova takarodjon innen. Rám rúgta az ajtót, előkerült az a pisztoly, most pedig együtt kávézunk, miközben titkos társaságokról beszélgetünk. Mindent el tudtam volna képzelni, kellően jó fantáziám van ugyanis, de ilyesmire sosem számítottam volna.
Thomas Owitz egy kevés tejet öntött a kávéjába, a cukorból csupán én vettem, lassan kevergette, majd belekortyolt . Annyira figyeltem, hogy én magam a saját bögre feketémről egészen meg is feledkeztem egy pillanatra, a természetesség látszatát akarva kelteni, belekortyoltam tehát, leforrázva a számat. Talán ő nem vette észre.
- Gondolom, sejti, miért vagyok itt.
Jelentőségteljesen pillantott rám. Hogy ne sejtettem volna? Miért akarna mindenáron beszélni velem, miért magyarázna nekem titkos társaságokról, miért árulná el, hogy templomos, ha nem...?
- Be akar szervezni.
A találgatás bizonytalan volt, a hangom valamiért mégis határozottan csendült, amire a férfi felpillantott, hümmentett, s mintha egy félmosolyt is láttam volna az arcán, de csak egy pillanatra. Azután megint a kávéja akkurátus kevergetésének szentelte a figyelmét. Eltelhetett fél perc is, mire ismét megszólalt.
- Így van.
Hitetlenkedve csóváltam a fejemet. Találkoztam már Jehova tanúival, de ez a helyzet most egészen más volt. Ez véresen komoly volt.
- De miért engem? Miért kellenék pont én maguknak? Nem vagyok bankigazgató, politikus, vagy újságíró, csak egy diák, aki szabadidejében kávét főz és fogalma sincs, mihez kezdjen az életével. Az önök társaságában nálam sokkal hasznosabb és befolyásosabb emberek foglalhatnak helyet.
Thomas Owitz felkelt a székről és az ablakhoz lépett. Egy pár pillanatig nézett ki rajta, én addig értetlenül iszogattam a maradék kávém és a válaszára vártam.
- Miss, a világ több, mint amit a szeme lát. Vannak dolgok, amiket nem lát az emberi szem. Vagy azért, mert túl aprók ahhoz, hogy szabad szemmel kivehetőek legyenek, vagy csak azért, mert mások.
- Mások?
A férfi bólintott. Az ablakpárkánynak támasztotta a könyökét és elővett egy doboz cigarettát. Mintegy jóváhagyón elővettem az öngyújtóm és felé dobtam. Elkapta és rágyújtott. Mélyet szívott az olcsó cigarettából – jellegzetes szagáról megismertem -, majd az ablakon kibámulva lassan kifújta a füstöt. Bár alkalmanként én is dohányoztam, azért értékeltem, hogy nem a szobámat füstöli tele.
- Mindig is félt a sötétben, nem igaz, Morgan?
Egy pillanatra őszintén megrémültem. Nem csak amiatt, hogy a keresztnevemen szólított, hanem azért is, mert erről senkinek nem beszéltem, különösen nem nyilvános fórumon, ahonnan ő megszerezhette ezt az egyébként jelentéktelen információt. Pont a dolog lényegtelensége volt az, ami még ijesztőbbé tette, hogy tud róla. Megpróbáltam megőrizni a nyugalmamat. Lassan, kimérten szólaltam meg, feszülten figyelve Thomas Owitz arcát.
- Mint valamennyi kisgyerek és számos felnőtt, igen.
- Miért fél a sötétben?
Megborzongtam, éreztem, ahogy libabőrös leszek és szinte belekapaszkodhattam volna a levegőben már-már tapintható feszültségbe. Talán pislogni is elfelejtettem. Mintha minden, amit addig hittem, tévedés csupán, mintha mindent újra kellene gondolnom és értelmeznem, mert semmi sem valós.
- Mindig is furcsa alakokat véltem látni a sötétben, akik közelítenek felém vagy figyelnek. Élénk a fantáziám, tudom, hogy az ember valójában az ismeretlentől tart, attól, amit nem lát és csupán a szobában levő tárgyak azok, aminek az alakját túlgondolja.
- És sosem fordult meg a fejében, hogy az esetek többségében önnek van igaza, amikor azt gondolta, hogy szörnyeket lát?
Megcsóváltam a fejem. Nem akartam elhinni, hogy ami történik, a valóság. Szürreális és képtelenség. Szinte vártam, hogy valaki előugrik nevetve és kiderül, hogy csak valami kandikamerás műsorban vagy valami prank videóban szerepelek és ez csupán egy vicc.
Néztünk egymásra, a különös férfi és én. Alakja sötétnek tetszett, ahogy az ablakból beszűrődő fény hátulról világította meg. A cigaretta vége felparázslott, ahogyan ismét beleszívott, s a szája szélén engedte ki a füstöt, mintegy rejtelmes, furcsa ködbe vonva őt.
- A valóság több, mint amit az átlagember szeme lát, Miss. Ön azonban nem átlagember. Az esetek többségében valóban úgy van a dolog, ahogyan azt az imént elmesélte. Az ember ismeretlentől való ősi ösztönös félelme furcsa alakokat enged képzelnünk a sötétbe. S ön bizonyára valahányszor úgy vélte, akár éjjel, akár nappal, hogy csupán a képzelete űz furcsa játékot önnel, igazán úgy gondolta, hogy ez bárkivel előfordul. Pedig tévedett. Ön valóban látta azokat az alakokat.
Szólni sem tudtam, csak meredtem rá és próbáltam felfogni, ami velem történik. Elnyomta a csikket a hamutartóban és nézett rám tovább, kezeit kopott bőrkabátja zsebeibe csúsztatta.
- Templomos vagyok és én nem látom ezeket az alakokat. Ön különleges. A titkos társaságok között, igen, vannak olyanok, amelyeket csupán a képzelet tart életben és az összeesküvéselmélet-hívők közössége az interneten, olyanok is akadnak, amelyek valóban léteznek, de a munkásságuk nem járul egyértelműen látható vagy kézzelfogható eredménnyel, és vannak olyanok is, akik a színfalak mögött küzdenek a világuralomért. Mi, Templomosok, egy ilyen szervezet ellen harcolunk az igazságért, azért, hogy megakadályozzuk a sötétség erőit a világunk leigázásában. Ebben a küzdelemben pedig szükségünk van önre. Kevesen vannak, akik látnak a sötétben.
Próbáltam felfogni, amit mond, megérteni és elfogadni, hogy egy látszatvilágban éltem egész eddigi életemben, de annyira lehetetlennek tűnt. Őrültség... Csak ültem némán, bámultam egy pontot a padlón és nem tudtam, mit mondhatnék, sőt, azt sem, hogy meg tudnék-e szólalni, ha akarnék. A férfi folytatta.
- Tudom, hogy mindezekről fogalma sem volt eddig és talán marhaságnak hangzik, amiről beszélek. Épp ezért nem akarok erőltetni semmit. A választás teljes mértékben az öné, joga van hozzá. Ha úgy dönt, természetesen élheti tovább az eddigi életét és soha többé nem fogom önt keresni, mintha mi ketten sosem találkoztunk volna. Vagy csatlakozhat hozzánk és a küldetésünkhöz, nem csak minket segítve, hanem az egész ismert világunkat, amelynek fogalma sincs a fenyegetésről. Nehéz, veszélyes, kockázatos. Kétségtelen, nem kívánom a dolgot szépítve kecsegtetni. Bárhogy is dönt, meg fogom érteni. Megegyeztünk?
- Igen – Meglepődtem a saját hangom hallatán. Erőtlenül remegett meg, halkan jött csak ki a számon és olyan fátyolosan, mintha nem is az enyém volna. Thomas Owitz hosszasan kifújta a levegőt, közelebb sétált, majd a zsebéből kivette a névjegyét és elém csúsztatta az asztalon. Egyszerű, fehér színű kártya volt, rajta a neve, foglalkozása, email címe és telefonszáma. Semmi templomos szimbólum vagy bármi ilyesmi. Érthető.
- Ha úgy érzi, keressen bátran. Akkor még többet is el tudok mondani a dologról és szívesen segítek. Mint mondtam, megértem azt is, ha nem akar csatlakozni. Nem kell szívességet tennie. Hiszen ez nem gyerekjáték.
Azzal az ajtó felé sétált. Nem követtem a tekintetemmel, csupán mereven bámultam a névjegykártyát az asztalon. A gondolatok úgy cikáztak a fejemben, hogy csoda, hogy meghallottam még a hangját.
- Köszönöm a kávét. További szép napot.
Az ajtó becsukódott és csend borult a tetőtéri lakásra.