Csak még egyszer!

Chapter 1: Egy új barát

  Az élet, unalmas volt, legalábbis Stan Marsh számára mindenképp. Hála karrierista barátnőjének, életük minden egyes perce már előre meg volt írva. Minden hétfőn, végig hallgatta Wendy terveit, a dolgok pedig mindig pont úgy történtek. Semmi meglepetés, semmi izgalom. Noha ennek is megvolt a maga előnye, hisz így kellemetlen meglepetések sem érték soha, mégis... már most unta az életét, pedig nemrég múlt csak huszonöt. Ahogy ezeket ismét végig gondolta, egy mélyet sóhajtva kortyolt nagyot a kezében lévő sörből. Hétvége volt, pontosabban szombat, ilyenkor pedig megengedte neki Wendy hogy igyon valamilyen könnyű alkoholt. Utálta a sört, mégsem volt semmi más a hűtőben. Újabb sóhaj, és habár legszívesebben félre hajította volna az üveget, felkelve vitte azt ki a konyhába. Barátnője csak ekkor lépett oda hozzá, elégedetten mosolyogva, tette be még fülbe valóit, mielőtt végig simított volna barátja hátán.
- Stan! Nem sokára itt vannak a vendégek, készülj el. – a fiú lomhán pillantott hátra, és habár mindennél jobban unta ezeket a szombati vacsorákat, egy mosolyt erőltetve arcára puszilta meg a lányt.
- Rendben. – simított végig még arcán, majd kezeit zsebre dugva, lassan ment át szobájukba. Wendy már előre kikészítette ruháját, így ezzel sem kellett foglalkoznia. Az ágyhoz lépve, vette fel a fekete öltönyt, kék inggel, majd végül a hozzá illő fekete nyakkendőt. Mikor készvolt, megállva a tükör előtt igazította meg még magát gyorsan, mielőtt visszament a nappaliba. Wendy ekkor már az asztalt terítette meg, pont akkor végzett, mikor a fiú mellé lépett.
- Nem sok ez egy kicsit? – kérdezte a fiú ahogy megigazította nyakkendőjét nyakánál. A lány felé fordulva, mérte végig, majd megcsóválva fejét, igazgatta meg ő maga is barátját.
- Még mindig nem! Lehet, neked ezek csak egy egyszerű vacsoráknak tűnnek, de ezek sokkal fontosabbak, mint hinnéd. – mosolygott rá Wendy.
- Gondolom. – sóhajtotta a fiú, hisz tényleg, őt már egyáltalán nem érdekelte. Mióta összeköltöztek minden héten erre ment el a szombat este. Csajos estére. Koránt sem örült neki, ám tenni se tudott ellenne semmit. Mindig az volt amit a lány akart, ha pedig mégsem... Elég volt egyszer megtapasztalnia, Stan pedig azóta sem kockáztatott inkább.
- Nem sokára itt lesznek, szóval addig a sört felejtsd el. – újabb mosoly, ám mint mindig, a lányéban is megvolt az a bizonyos erőltetettség. Érzéseik már rég nem voltak őszinték, mégis a szerelem még a maga módján ott volt. Épp ezért is, Stan bármennyire is unta ezeket az estéket, elviselte Wendy kedvéért. Hisz az sem volt titok, a fiú sokkal jobban szerette barátnőjét mint az őt. Wendy már rég ott hagyva a fiút gondolataival, pakolgatott tovább a konyhában, Stan pedig ezt kihasználva lazított még nyakkendőjén, mielőtt vissza ült a tévé elé.
Wendy nem sokat tévedett, ahogy mondta barátnői hamar ideértek, mikor pedig megszólalt a csengő, Stan egyből felkelve, ment ajtót nyitni.
- Hello!~ - Bebe hangosan köszönve, puszilta arcon a fiút, majd ment is már be. Otthon érezte már magát itt, akárcsak Wendy többi barátnője. A lányok egymás után mentek be, a legvégére pedig csak a pasik maradtak. Hisz nem csak Stan volt az egyetlen szerencsés kiket a csajos estékre hurcoltak, nagyrészt akartuk ellenére. Kyle egy mosollyal intett barátjának, Clydeal karöltve.
- Hey Stan. Milyen elegáns vagy. – jegyezte meg kedvesen kuncogva a vörös, min a barna egyből felnevetett.
- Ugyan! Látszik hogy még a ruháidat sem te választod! – vágta rá Clyde nagy vigyorral, ám ez egyből eltűnt mikor a fekete visszaszólt.
- Mintha veled nem ugyan ez lenne a helyzet. – sóhajtotta karba tett kézzel, min Kyle csak tovább kuncogott, ahogy a barna elszégyellte magát.
- Tényleg, ma hoztunk magunkkal valakit, remélem nem probléma. – folytatta a vörös, min Stan kissé meglepődve pislogott. Elképzelni nem tudta ki akar ide önként jönni.
- Hm? Kit? – még mielőtt választ kapott volna, az említett harmadik tag pont ekkor ért fel a lépcsőn. Lomhán szusszant fel, majd a két fiú mögé sétálva, pillantott le a házi gazdára. Nem szólt, és nem is kellett. Stan így is eléggé ledöbbent, hisz már hosszú évek óta nem látta volt osztály társát.
- Hello. – köszönt végül mire Clyde elvigyorodva, karolta át.
- Hey Stan, emlékszel még Craigre? – Stan még pislogott párat, rég volt már mégis bólintva, nyújtotta felé kezét.
- Persze, hogyne emlékeznék. – sóhajtott, ahogy kezet rázott a feketével.
- Na, király, akkor nem kell újra bemutatnom egymásnak titeket. – nevetett fel még a barna, majd megveregetve barátai vállát, ment is be, a többiekkel együtt. Stan még állva pár pillanatig az ajtóba, nézett a három fiú után. Hosszú idő után ez volt az első meglepetés az életében... semmi nagy és mégis... kifejezetten örült neki. Végül becsukva az ajtót, ment a többiek után. A lányok az ebédlőben, már az asztalnál ülve tárgyalták ki dolgaikat, a fiúk pedig mint mindig, amíg nem volt vacsora, a tévé elé gyűlve, ültek le a kanapéra. Stan odasétálva hozzájuk, lassan ült le közéjük.
- Kinek milyen hete volt? – kérdezte Clyde, ahogy előrenyúlva markolt nagyot a dohányzó asztalon lévő chipses tálból.
- Unalmas, természetesen. – sóhajtott Kyle, majd folytatta. – Bár, ennek örülök, a sok zűrős ember után... - túrt tincsei közé. Ő maga ugyan azt a pályát választotta, mint apja, és ügyvédnek ment, habár azóta már nem egyszer megbánta, zavaros ügyfeleinek hála.
- Látod, ezért kell cipő boltot nyitni! Azzal nincs baj, csak kinyitsz, a csajok pedig felvásárolnak mindent, és gazdag is leszel! – cöhintette elégedetten a barna nagy elégedettséggel.
- Nem mindenki örököl egy céget az apjától, Clyde. – vágta rá viszont Stan, mire az említett feje enyhén vörös lett.
- Ki mondta, hogy nem nyithat magának?! – mutatott a vörösre ki csupán pislogva ezen párat, nevetett fel, Stanel együtt.
- Na és, felétek mi a helyzet? – nézett Kyle a két fekete felé. Persze, Craig meg sem szólalt, nem is szándékozott, Stan pedig habár kissé vonakodva, egy sóhajjal válaszolt.
- Csak a szokásos. Az irodai munka a legunalmasabb. – vont vállat, ám ezután ő maga is Craig felé pillantott. Érdekelte volna mi lett a feketével az iskola után, főleg hogy annak idején egész jóban voltak, valahogy mégsem találkoztak azóta sem, egészen mostanáig.
- Szóval, minek köszönhetem a te társaságod is? – fordult kissé a fekete felé, ki habár rápillantott, még mielőtt válaszolhatott volna, Clyde teli szájjal vágta rá.
- Ja, csak dobta a csaját, szóval gondoltam meghívom ide. – szuszogta a barna, ahogy ismét nagyot markolva a chipses tálból, evett tovább. Habár ő, sem pedig Craig meg sem rezzent, Stan zavartan kapta el tekintetét, míg a vörös csupán nagyokat pislogott.
- Bocs nem tudtam hogy... nos érted. – sóhajtotta a fekete míg Kyle ugyan csak, kissé sajnálkozva nézett Craigre, az viszont, csak vállat vont, látszott tényleg hidegen hagyja.
- Ideje volt már. – mondott csak ennyit, ahogy hátradőlve, nézte inkább a tévét. Stan még pislogott párat ezen, mégsem firtatta tovább a dolgokat, helyette vörös barátjára pillantva, terelte el más irányba a beszélgetést.
Nem sokáig kellett, ugyanis Wendy szólva a fiúknak, hívta őket az asztalhoz. A vacsora unalmasan telt, legalábbis Stan számára, mikor pedig mindenki végzett az étellel, a pletyka partit pont ugyan ott folytatták ahol abbahagyták. Stan egy mély sóhajjal, tolta el magától az üres tányérját, ahogy a vele szemben lévő helyre pillantott. Craig fel sem nézve, nyomkodta telefonját az asztal alatt, ujjai gyorsan jártak, mégis hirtelen szinte megérezve, pillantott fel a feketére, ki nem kicsit, lepődött meg ezen. Hirtelen nem tudta, hogy ilyen sokáig bámulta volna e a másikat, Craig viszont hamar tisztázta a helyzetet kérdésével.
- Hol lehet itt dohányozni? – kérdezte ahogy zsebébe süllyesztette telefonját.
- Ööö... gyere, megmutatom. – felelte az ahogy felkeltek az asztaltól. Simán meg is mondhatta volna, ám látva az alkalmat a szabadulásra kapott rajta. Egyenesen az erkélyre vezette a vendéget, majd az ott lévő kisebb műanyag asztalra bökött, min egy hamuzó is volt.
- Kösz Marsh. – veregette meg a fiú vállát Craig, mielőtt leülve az asztalhoz elővéve egy szál cigit, gyújtott rá. Lassan kifújva a füstöt, sóhajtott fel, kellett neki már ez... ám, feltűnt neki,vendéglátója nem hagyta magára. Lomhán pillantott fel a fiúra, ki láthatólag kissé elbambulva bámult vissza rá.
- Ha beszélgetni akarsz... - lábával kirúgva a szemben lévő széket, szívott egy nagyot a cigibe. – Akkor ülj le. – mondta Craig, mi kizökkentette Stant gondolataiból.
- Oh... jah... kösz. – sóhajtott a fekete ahogy leülve a fiúval szemben, túrt tincsei közé. Fura volt számára látni Craiget... túl sok emléket hozott fel benne ez az egész. Csak ekkor jött rá, mennyi idő is eltelt az általános iskola óta, és hogy azóta, mennyire unalmas is lett az élete.
- Elég... nyomottnak tűnsz. – hümmögte Craig, lepöccintve a hamut. Stan sóhajtva egyet, pillantott fel rá. Nem látta értelmét tagadni, így nem is tette.
- Jah... elég fura volt látni, így ennyi idő után... - hátradőlve a székben, mérte végig még alaposabban Craiget.
- Talán ennyire megváltoztam volna? – kérdezte felhúzott szemöldökkel, ám a kisebb egyből megrázta fejét.
- Nem, pont ez az! Alig változtál valamit... dőlt most kissé előrébb. – Szinte semmit! Mintha... az egész általános iskola csak tegnap lett volna. – sóhajtott fel csalódottan, hisz hiába. Nem volt elégedett az életével, és habár ezt elviselte, elfogadnia koránt sem volt olyan könnyű. Valahol mélyen mindig zavarta hogy így alakultak a dolgok.
- Hát pedig, azóta sok idő eltelt... és sok minden történt. – újabb mély szívás, majd a lemenő nap irányába pillantva, fújta ki a füstöt.
- Igen... - mondta szinte csak maga elé a kisebb, lassan ismét visszadőlve. – Bár, hogy őszinte legyek... - kezdtet bele, de még mielőtt befejezte volna, lopva bepillantott, hogy barátnője véletlen sincs e a közelben. – Szívesen vissza mennék akkora. – mondta ki végül, egy megkönnyebbült sóhajjal. Craig kissé meglepődött ezen, leginkább azon, mennyire megkönnyebbült is volt az a sóhaj.
- Igen? Elég fura ezt tőled hallani... - hümmögte hisz mindenki jól tudta, Stan minden vágyálma volt Wendyvel együtt lenni. Amíg suliba jártak nagyrészt csak koslatott a lány után, és csak a végén jöttek össze igazán. A fiú megkapta amit akart, mégis sütött róla, mennyire nem elégedett mindezzel.
- Jah gondolom... hisz mindent megkaptam amit akartam, nem igaz? – kérdezte halkan szinte csak magától, keserűen felnevetve. Hisz, hiába próbált erről valaha is beszélni, mindig ugyan azt kapta válaszul. Mindened megvan, hálásnak kéne lenned. Most se számított másra... mégis, Craig koránt sem ezt mondta. Pislogva párat, nyomta el cigijét, majd vállat vonva dőlt ő maga is hátra.
- Ki tudja... a látszat sokszor csal. – hümmögte, mire a fekete felkapva fejét, nézett fel rá. – De, ezt nem Kyleal kéne megbeszélned? – kérdezett rá Craig. Tény rég volt, és sok idő eltelt, a ét fiú barátsága viszont elég emlékezetes volt egész osztályuk számára, a mai napig. Stan mégis sóhajtva csóválta meg fejét.
- Kyle... még mindig a legjobb barátom, de... Sokat változott. Ő is meg én is. Ráadásul, ő sokkal többet dolgozik is... Rebeccáról nem is beszélve. – szusszantotta ahogy benézett az erkély ablakán az említett lányra, ki most is már Kyleon lógott. – Eléggé... kisajátítja.
- Hm... érdekes. – jegyezte meg a fekete, ahogy követve a másik tekintetét nézett a kis párra, majd vissza rá. – Ki hitte volna, hogy ez lesz belőled. – habár a szavak inkább sértőek voltak, hangjában némi kíváncsiság is volt, mégis Stan kissé elhúzva száját, nézett Craigre.
- Hát én biztos nem... - felelte őszintén, egyben keserűen, majd felnevetgélve, túrt tincsei közé. – Bár, ezt elég ciki, pont olyannal megbeszélni akit évek óta nem láttam. – újabb vállvonás a másik részéről, ám még mielőtt bármit hozzá fűzhetett volna, az erkély ajtaja hangosan nyílt ki, így megtörve a pillanatot.
- Craig! Megyünk szóval ha nem akarsz hazasétálni, jobb ha jössz! – Clyde szemöldök ráncolva nézett barátjára, sosem hagyta volna itt ellenben viszont barátnőjével.
- Mindjárt megyek. – felelte a fekete egy mély sóhajjal, mire a barna bólintva, hagyta is ott őket.
- Azért jó volt látni, Tucker. – szusszant fel Stan, és habár azt hitte itt a vége, a fekete zakójából elővéve egy tollat és papírt, leírva számát, tolta a fecnit a fekete elé. A fiú ezen kissé meglepődve, nézett le arra majd vissza fel rá.
- Ha unatkozol... hívj. Elég sok szabad időm lesz mostanság. – egy halvány mosoly, majd Craig felkelve, veregette meg még a kisebb vállát, ahogy elment mellette. – Addig is viszlát, Marsh. – az ajtó halkan csukódott mögötte, Stan pedig még ott maradva, az erkélyről figyelte ahogy a vendégek lassan távoznak. Mikor mindenki elment, a papírt zsebre vágva csak ekkor lépdelt be barátnőjéhez. Wendy épp az asztalt pakolta le, amint pedig ezt meglátta, odasietve segített be neki.
- Oh, köszönöm. – mosolyodott el a lány, egy gyors puszit nyomva a fiú arcára. – Hogy tetszett a ma este?
- Ez most... egész jó volt. - hümmögte a fekete, ahogy ő maga is halványan elmosolyodott.
- Na, ennek örülök! Remélem a következő hét csak még jobb lesz! – újabb puszi, majd ott is hagyva barátját, kezdte bepakolni a mosogató gépet. A fiú utána lépkedve, tette le a tányérokat, majd segített neki bepakolni. Mikor megvoltak, visszasétálva a nappaliba, ült le a kanapéra. Zsebéből elővéve a kis fecnit, nézte meg a számot. Alig bírta kivárni a holnapi napot... hisz szíve szerint már most hívta volna.