Csak még egyszer!

Chapter 3: Csak üzleti dolog

  A másnap reggel, nem volt túl kellemes a fiú számára, ahogy azt a lány előre megmondta. Az ébresztő éles csipogása kellette fel, fejét hasogatta a fájdalom, és ahogy felült némi hányinger is megütötte. Hát persze, a másnaposság... egyetlen rossz oldala volt a piálásnak, ennyi idő után pedig, még Stan maga is elszokott már ettől.
- Argh... hány óra. – tincsei közé túrva nézett az órára, szerencséjére még nem késett el, így már kelt is volna fel hogy bevonszolja magát a munka helyére, viszont, csak ekkor vette észre. Wendy karba tett kezekkel állt már előtte. Tekintetéből sütött a düh, a fiú pedig egy halk sóhajjal támaszkodott meg az ágyon. Előre tudta ez sokáig fog tartani, és nem is tévedett. A lány ismét belekezdett.
- Most hogy végre nem vagy TELJESEN részeg, elmondom neked még egyszer.... így akarsz munkába menni? Csak nézz magadra! Milyen teljesítményt fogsz így nyújtani arról nem is beszélve... - a feketének pedig itt haltak el a szavak. Kábán nézte barátnőjét, agyban mégis, teljesen máshol járt. Tudatáig már el sem jutott a lány miről beszél, inkább arra próbált vissza emlékezni, miket is csinált tegnap este.
- Figyelsz te rám Stan...? – sziszegte Wendy kissé idegesen, hiszen látta, és tudta jól hogy a válasz nem.
- Igen persze csak... látod így is elaludtam, sietnem kell ha beakarok érni. – vágta ki viszont magát, ahogy felkelve kikerülve a lányt sietett be a fürdőbe. Az csak ekkor sóhajtott fel lemondóan, legalább némi motivációt látott barátjában most, ám mikor hallotta az kidobja a taccsot az ajtó mögött, arca megrándult és idegesen hagyta ott a hálót, és az egész lakást is. Dühös volt...hisz sokáig dolgozott hogy Stan tökéletes papucs legyen neki otthonra... a tökéletes kutya aki ugrik a legelső szóra. Most mégis, csak úgy a semmiből elromlott... biztos volt benne hogy valami csaj van az ügyben, hisz ki másért hagyná őt ott vasárnap este?
A lány viszont, nagyon távoljárt az igazságtól. Hisz barátját koránt sem egy másik lány vitte bele az életbe, épp ezért, Stan észre sem vette mi történik vele valójában. Miután kiadott magából mindent, és sikerült magát rendbe szednie, lassan de biztosan elindult dolgozni. Odabent leülve székéhez, egy mély sóhajjal dőlt hátra majd kezdtet bele komótosan a papír munkába. Van, ami sohasem változik, gondolta ő, mégis nem sokkal később zsebében megrezdült telefonja. Ahogy kivette azt, kissé meglepetten pislogott az sms-re amit Craigtől kapott... a pillanatnyi döbbenet után viszont, hamar vissza írt. Jobb dolga úgysem volt a munkát pedig el is felejtve, írogatott a fiúnak egészen addig míg főnökre rá nem nézett. Csak akkor eltéve a készüléket, tért vissza a papírokhoz. Arcára viszont lassan egy halvány mosoly szökött. Hisz igen, feje majd szétszakadt a hányinger pedig még mindig kerülgette...mégis ez volt a legboldogabb napja munkahelyén. Hisz végre valamit csinálhatott is hétvégén mielőtt bejött ide végig szenvedni a hétköznapokat.
A nap, és a hét, viszont, sokkal lassabban telt ezek után mint előtte. Ezt az egyet bánta az izgalomban, hogy már másra sem tudott gondolni már utána, csak várni újra azt a pillanatot. Sokszor elbambult a hét folyamán, és el is feledkezett azokról amiket megkellett volna csinálnia barátnője számára. Wendy pedig csak egyre jobban forrt a dühtől, és már most alig bírta elviselni.
Csütörtök volt, késő este, mikor a lány eldöntötte nem fogja ezt tovább tűrni tőle. Stan már nagyban aludt, az alkalmat pedig kihasználva, vette el a fiú telefonját, majd nézte át annak hívásait és sms-eit. Árgus szemekkel görgette az üzeneteket...ám hiába. Rajta kívül tényleg egy lány neve sem volt beírva, barátnőin kívül persze, de még azokkal sem beszélgetett soha, nem hogy mással.
- Huh... Ez...fura. – hümmögte maga elé Wendy, és csak ekkor kezdte igazán érdekelni ez az egész. Eddig úgy volt vele, ha a lányt lekoptatja minden rendbe lesz de így... mégis mit tehetne? Így már okát se tudta viszont...csak egyre jobban kiakarta deríteni.
Másnap reggel mikor Stan felkelt, barátnője már otthon sem volt. Ezen meglepődött, hisz a lány habár mindig hamar távozott, azt mindig megvárta amíg csinál neki reggelit, hisz azon is sokat spóroltak állítása szerint. Ahogy kisétált a konyhába viszont, egy cetli igazolta, a lány tényleg kivételese módon elment már otthonról. Stan végül csak vállat vont, örült hogy végre volt egy nap mikor nem kell már reggel a kajával szórakoznia, és a lány morgását és kioktatását hallgatnia. Ritka, alkalom volt ez, mit kikellett élvezni. Magának összedobva egy egyszerű, gyors reggelit, ment el munkahelyére túlélni egy újabb napot. Az idő pedig csak még jobban lelassult. Péntek volt, a hét alatt pedig már le is beszélt egy újabb találkozót Craigel ma délutánra. Árgus szemekkel figyelte a falon lévő órát, majd mikor az egészet ütött, rögtön felkelve, mindent egyszerűen otthagyva sietett ki. A Újdonsült barátja kocsija már az épület előtt várta, ő maga nem szállt ki, az ajtót viszont kinyitva a kisebbnek mosolygott felé.
- Hey. – Stan arca egyből felderült, és szinte oda rohanva, dobta is be hátulra kabátját és táskáját.
- Hey! Végre péntek... - sóhajtotta a fiú ahogy beszállva mellé, dőlt hátra a kényelmes ülésben.
- Ilyen lassú volt a hét? – kérdezte a fekete, ahogy már el is hajtott onnan a fiúval, vissza sem nézve arra az egyszerű szürke épületre.
- Enyhén szólva... nincs a világon unalmasabb meló ennél. – hunyta le pilláit a kisebb, halkan kifújva az egész heti feszültséget, mit barátnője tett rá új paranoiás megjegyzéseivel. Hisz ha még maga az agyölő munka nem lett volna elég, mióta Wendy nem tudta az okát annak Stan miért változott meg, csak még többet zaklatta, már ezzel is. Craig csupán halkan, hümmögött fel, nem tudott még annyit fiúról amennyit akart volna, ám azt tudta jól, még bőven lesz ideje megismerni. A mai nap sem szolgált másra, még ha Stannek erről nem is szólt kifejezetten. Nem kellett tudnia, hisz így volt mellette igazán önmaga.
- Itt is vagyunk. – parkolt le végül egy nagyobb diszkó előtt. Az épületen már kintről látszott, puccos hely, olyan ahova csak a tehetősebbek járnak, Stan pedig nagyokat pislogva mérte mindezt végig mielőtt kiszállt.
- Wow...
- Már voltunk itt. – mondta viszont Craig ahogy mellé lépve tolta fel a fiú leesett állát, így becsukva annak száját. Stan egy kisebb pírral az arcán, nézett rá.
- Igen? Nem is emlékszem...
- Hát, elég részeg voltál már. – vigyorodott el Craig, ahogy el is indult befelé, míg a kisebb még vörösebb arccal követte.
- Az megmagyarázza... - mormogta még maga elé halkan. Fogalma sem volt, miért hozta ide a másik ilyen korán, hisz sejthető volt ilyenkor még alig vannak odabent, mégis szinte vakon követve ment utána, majd ült le az asztalhoz amit kiválasztott nekik a másik. Bármennyire is próbált vissza emlékezni, kicsit sem derengett neki semmi.
- Most viszont, nem táncolni, hanem az üzlet miatt hoztalak ide. – Craig hátra dőlve székében, vett elő zakójának belső zsebéből egy sötétkék noteszt, és egy rövid tollat.
- Oh tényleg... el is felejtettem. – hümmögte a fekete hisz tény, a partizás mellett bármilyen féle meló, kiment a fejéből... főleg az, hogy lehet a másik csak ezért lógott vele. Szívesen elhúzta volna még egy darabig... hisz hiába, ennyi idő után jó érzés volt újra kimozdulni, valaki olyannal akivel szeret is dolgokat csinálni, és nem csak a vásárlás létezik neki.
- Azt mondtad, hétvégenként szabad vagy, igaz? – pillantott fel rá, ahogy kipattintotta tolla hegyét.
- Igen... kivéve szombat este... akkor van az a pletykás vacsora... de az elég későn van. – bólintott rá Stan, ahogy közbe lopva végig mérte a helyet, ismét.
- Hm... rendben. Akkor holnap? – kérdezett rá mire a kisebb odakapta fejét.
- Máris? Meg leszünk estére? – hajolt előrébb, a nagyobb viszont, már rá is bólintott.
- Hát persze. Addigra bőven végzünk, és mehetsz is haza a kis vacsorádra. – sóhajtotta a nagyobb, mégis végig a kisebb arcát figyelte, hisz ahogy számított rá, már csak attól hogy felhozta az eseményt, Stan arcára kiült az unalom.
- Jah... Akkor... akkor mehet. Benne vagyok. – bólintott rá ismét, majd egy szusszanással, dőlt hátra. Hiába, egyre jobban bánta, hogy iylen hamar vége lett ennek az egésznek, hisz alig egy hét volt csak.
- Bár remélem elhúzódik... és lekéssük a francba. – tette hozzá halkan, mire Craig elmosolyodva, intett a pincérnek, az pedig már el is indult hogy hozza nekik ugyan azt, mint a múltkor. Tucker szinte már törzsvendég volt itt, és tény habár nappal aligha voltak, ugyan olyan elegáns volt mint este, és a hangos zene nélkül tökéletes megbeszélő helyet nyújtott számára.
- Szóval te sem szereted azokat az estéket... - kezdett bele Craig, de ahogy várta, a kisebb már folytatta is helyette.
- Atyaég az enyhe kifejezés! – vágta rá ahogy lopva körülnézett, hisz kinézte barátnőjéből, hogy figyelteti, vagy akár ide is követte, mégis egy halk szusszanás után folyatta is. – Ki nem állhatom! Utálom ahh... ráadásul nekem kell csinálni mindent! Főzni, rendet rakni előtte, utána, megteríteni, minden szart! Ő max a mosogatót pakolja be, aztán elvárja hogy még meg is dicsérjem milyen tökéletes estét csinált... persze... - a fekete halkan cöhintve, karba tett kézzel pillantott félre, min Craig csupán halkan, kissé elégedetten kuncogott fel. Hisz hiába... tény volt. Wendy ellen akarta hangolni a fiút lassan és biztosan, és látva hogy ezért tennie se nagyon kell, kifejezetten elégedettséggel töltötte el.
- Wow... - suttogta, Stan pedig csak ekkor jött rá, lehet túl sokat mondott. Arca hirtelen lett vörös kezét pedig homlokához kapva pillantott félre.
- Mármint... üm... - Craig viszont megrázva fejét, szélesen mosolyodott el.
- Úgy érzem, ez elég rég benned volt... itt volt az ideje kiadni. – ahogy a kisebb meghallotta ezt, egy halvány mosollyal, engedte is le kezét. A másik könnyed hozzá állása, egyszerűen rá is átjött minden alkalommal.
- Jah... tudod, szeretem Kylet, de ő elég elfoglalt és rajta kívül... nem igazán tudok kivel beszélni ilyenekről... – sóhajtotta ám kissé meglepődött, mikor a pincér a semmiből letette elé kedvenc italát, majd kérdően pillantott fel a másikra, ki saját kedvencébe kortyolva, nézett rá kérdően vissza.
- Ezt meg honnan? – kérdezte Stan ám ahogy ismét lepillantott, ajkába harapva megfogva a szívószálat, ivott is bele nem bírva kivárni még a választ sem.
- A múltkor is meséltél már... pár dolgot. Gondolom nem emlékszel rájuk. – hümmögte a fekete ahogy megtámaszkodva az asztalon kezdte a kisebbet, és leginkább annak száját figyelni. Oh igen, sok dolog volt amit aznap este kinyögött Stan, sok mindenről.. Craig pedig csak örült, hogy még nem jött rá, mennyi mindent elárult magáról eddig is. Nem akarta hogy vissza fogja önmagát előtte... sőt. Azt akarta csak neki mutassa meg az igazi énjét, azt a Stan Marshot.
- Hát nem, nem igazán... az elejére még emlékszem, de hogy aztán mit csináltunk, vagy mondtam volna... – egy lemondó sóhajjal csóválta meg fejét, majd kérdően pillantott fel. – Ugye... nem mondtam semmi túl... furát? – tette hozzá hisz bármennyire is próbált, egyáltalán nem emlékezett, semmire.
- Nem igazán. Csak a szokásos dolgokról beszéltünk. – vont vállat Craig, könnyed hazugság. – Mik a kedvenceid... ilyenek. - bökött italára, mire Stan lepillantva egy elégedett sóhajjal, csak jobban rácuppant a szívószálra.
- Ahh így már értem... kár hogy én nem emlékszem miket mondtál... - morogta kissé, hisz őt is érdekelte a másik, nem is kicsit. Végre volt valaki akit barátjának hívhatott, és habár még mindig úgy volt vele a másik csak a munka miatt lógott vele, valahogy... többet akart tudni róla, sokkal többet. Hála pedig az alkoholnak, arca halványan kipirult és csillogó tekintete nagyban elárulta a fiú tényleg mennyire kíváncsi. A nagyobb mindezt látva, szélesen mosolyodott el, hisz oly könnyű volt, Stanből kihozni a valódi énjét... csak egy kis alkohol kellett hozzá.
- Ne aggódj... majd bepótoljuk. – suttogta.
- Tényleg?! Akkor mesélhetsz is! – vágta rá a fiú, mégis, az megrázta fejét.
- Inkább... azt mond meg. Megérte feladni az összes álmodtad, érte? - a hirtelen jött kérdés sokkal súlyosabb volt, mint amire Stan számított. Hirtelen megszólalni se bírt, arcára viszont most is tökéletesen kiült a válasz. Az a keserűség, és csalódottság... hogy ha újra döntenie kéne össze se jönne a lánnyal... ám nem mondta ki. Nem tehette. Egy mély sóhajjal túrt tincsei közé ahogy fejét kissé leszegve, bökött italára.
- Kérhetek még...? – poharában még mindig volt, ám ezután a kérdés után az ital csak még gyorsabban fogyott. Craig ennek ellenére elmosolyodott halványan. Hisz ha a fiú nem is mondta ki... azzal az arccal megkapta a választ, így egy bólintással, dőlt hátra ahogy kezével intett a pincérnek ismét.
- A vendégem vagy.
- Kössz. – mosolygott fel rá a fekete. – Következőnek én hívlak meg. – nevetgélt fel, majd csak jobban elterelte a témát erről az egészről. Nem szeretett Wendyre gondolni ilyenkor. Ez volt az idő mikor végre kikapcsolhatott és elfelejthette a lányt... Craig pedig, ezt koránt sem bánta, hisz pontosan ezt akarta. Ha megemlítette is a lányt, hagyta hogy a kisebb elterelje a témát újra és újra. Akarta hogy az folyamatosan szinte tagadja már együtt létüket, vagy azt hogy mennyire tökéletesek együtt. Wendy szerette ezt terjeszteni, bármennyire is egy hazugság volt. Ám ez az egész szép lassan egyre jobban darabokra hullott, hála annak hogy Stan egyre jobban élvezte a Craigel töltött időt, és ahogy a múltkor sem, most se nagyon akart hazamenni.
- Jöhet a következő! – csapott kissé az asztalra, ám már szinte fekve azon, szürcsölte ki a maradék koktélt poharából.
- Ahogy elnézem, elég lesz. – hümmögte viszont Craig. – Inkább hazaviszlek. – jelentette ki.
- Jaj... ne már! Nem akarok... - hajtotta a fejét az asztalra teljesen, a nagyobb pedig rögtön odanyúlva, kapva az alkalmon túrt a fekete tincsei közé minek hála egy elégedett szusszanást kapott.
- Muszáj, holnap fotózunk is. Nem akarom hogy túl szakadt legyél...csak amennyire kell. – lágy félmosoly, Stan viszont feltolva magát, bólintott rá komolyan véve a másik szavait.
- Igazad van... úgyse akarok egész nap otthon ülni! – ahogy felkelt az asztaltól úgy dülöngélt meg, még magánál volt, ám a járás elég nehéz volt Craig pedig odalépve, karolta át a kisebb derekát így megtartva azt.
- Már járni sem bírsz... - sóhajtotta és habár hangja lemondó volt szemeiben némi élvezet csillant fel. Nem hiába itatta le szinte minden egyes alkalommal. Stan élvezte, ő pedig csak még jobban mikor karjaiban kellett cipelnie.
- Ohh dehogynem...! Nézd milyen egyenesen állok! – nevetgélt fel Stan saját kétértelmű mondatán, ahogy Craig mellkasának dőlve, kapaszkodott meg a fiúba. – Látod megy ez... - mormogta még maga elé, míg a nagyobb csupán egy szemforgatással, megrázva fejét, lépdelt ki vele szép lassan. Odakint hívva egy taxit barátjának, várta azt meg vele, addig is biztosan tartva, hogyne essen fel. Hiába élvezte ahogy a kábult fiú minden féle hülyeségről mesélt neki és nevetgélt, mikor pedig megérkezett a taxi kissé csalódottan szusszant fel. Óvatosan beültetve a hátsó ülésre, mérte végig majd igazította meg egy két helyen ruháját.
- Ha lehet ne hányd el magad. – mondta a fiúnak ki habár kábán, de rábólintott.
- Már így is... sokkal lógok neked... - csóválta meg fejét a kisebb, mégis Craig ezen csupán elmosolyodva, hajolt le. Egy pillanat volt csupán, Stan pedig nem volt benne biztos, hogy megtörtént vagy csak beképzelte, mégis mintha egy pillanatra puha ajkakat érzett volna arcán.
- Holnap. – mondott már csak ennyit a nagyobb, mielőtt még végig simítva arcán, felhajolt volna, majd becsapta a kocsi ajtaját. A sofőrrel még váltva pár szót, adta meg neki a címet, és fizette ki az oda való utat. Majd ahogy ellépett a járműtől, és intett neki, a taxis már el is indult. Stan lassan hátra dőlve az ülésen, egy mély szusszanással pislogott maga elé kábán. Próbálta kitalálni, hogy tényleg megtörtént e vagy csak képzelte volt... azaz apró puszi, szinte semmiség, és mégis... valahogy azt akarta bárcsak igazi lett volna, bárcsak megtörtént volna! Ám mire hazaért, a dolgok csak még homályosabbak lettek. Ennyi koktél még neki is sok volt, akárcsak a múltkor. A kocsiból kiszenvedve magát, pedig csak még nehezebb volt. Alig engedte el azt, szinte úgy kellett a sofőrnek kiraknia, hisz így részegen még kevésbé akart hazamenni. Mégis, kénytelen volt... elhúzva száját pillantott végig az épületen, majd tekintette megakadt az emelten amelyiken ők laktak. A villany égett... pedig ki tudta hány óra van. Ő biztos nem, ám azt is tudta amilyen korom sötét van már rég az éjszakában lehettek. Mély sóhaj, majd kabátját jobban összehúzva, sétált fel szép lassan. Nem kapkodta el, és persze ha akart volna sem lett volna képes sokkal gyorsabban haladni. Az ajtó halkan nyílt, ő maga pedig némi habozás után belépve, nézett körbe. Ahogy várta, Wendy a kanapén ülve, teázott épp, mindig így várta, ha túlkésőn ért haza. Mikor a fekete végre megérkezett, és ezt a lány is meghallotta, kikapcsolva a tévét, egy sóhajjal kelt fel, majd fordult felé. Stan már fel sem pillantva, bámulta a padlót, elhúzott szájjal figyelte azt. Várta a szokásos leszidást, és mi egyebet, amit annyira utált már, a lány mégis hallgatva, figyelve végül csupán egy kérdést tett fel.
- Jól érezted magad? – a szavak szinte hasították a feszültséget, a kérdéstől pedig Stan gyomra görcsbe rándult... majdnem elhányta magát már ennyitől is, és hatalmas erő kellett hogy ne tegye azt.
- Nem... - felelte fáradtan, ahogy kabátját, és sapkáját nagy nehezen az akasztóra téve, gyomrát fogva indult el végül a háló felé. Hazudni még így is képes volt, részegen is... azok az alkalmak Craigel túl sokat értek hogy a lány azokat is bemocskolja, vagy negatív példának hozza fel. Ezt akarta volna a legkevésbé, épp ezért jobb ha tudta ha lehetőséget sem ad rá, és addig nem árulja el neki merre járkál ilyenkor amíg csak lehet.
- Ahhoz képest... sokáig voltál. – a fiú egy szót sem szólva, ment be a hálóba majd csukta be maga után az ajtót. Wendy most nem ment utána. Most hogy tudta, hogy nem egy lány áll az egész ügyben, minden teljesen más lett. Féltékenysége teljesen ás formát öltött, ám valahogy... valami nem stimmelt, még ekkor sem. Végül pár perc után, meggondolva magát ment be utána, ám ahogy sejtette, Stan eldobálva többi ruháját már mélyen aludt. Csak a hangos szuszogást lehetett hallani.
- Hát persze... - cöhintette még halkan, majd becsukva az ajtót, temette magát némi munkába. Hisz igen, tudta ő is jól, amit csinál, szinte már nem egészséges... karrierista volt,ezek mellett pedig rettentően féltékeny. Alig ha töltött némi időt a fiúval mégis könnyed szerrel elvárta hogy annak csak ő létezzen... míg neki csak az elő léptetés számított igazán. Szerencséjére viszont, soha senki nem tett negatív megjegyzést saját káros hobbijára. Hisz főnökei örültek hogy ennyit teper, barátait pedig koránt sem érdekelte annyira hogy beleszóljanak ebbe, ha pedig mégis volt olyan, az inkább nem mert. Wendynek mégis tetszettek a dolgok így ahogy voltak... neki nagyon is tökéletes volt eddig minden tényleg, még ha Stan nem is látta ezt így, és tény... annyira nem is érdekelte a fiú mit gondol. Csak újra azt a tökéletes papucsot akart belőle csinálni, minél előbb.