Csak még egyszer!

Chapter 2: Az első buli

  A másnap végül lassan de biztosan eljött. Az a bizonyos vasárnap. Habár a legtöbb ember ilyenkor otthon pihent, Wendynek szinte átlagos volt, hogy ilyenkor is bejárt dolgozni. Már reggel hétkor Stan a kávéfőző hangos darálására ébredt. Hisz barátnőjének minden reggel kellett a frissen őrölt fekete csoda. Tincseit borzolgatva sétált ki a konyhába majd pillantott Wendyre, ki már elkészülve egy elegáns fekete kosztümben állt a kávé gép mellett, nem kissé morgósan várva hogy a gép végezzen.
- Jó reggelt, Wendy. – köszönt a fiú kedvesen, ahogy odalépkedve, átkarolva a lányt puszilta meg.
- Jó reggelt, Stan... - sóhajtotta az, ahogy épphogy csak megsimította a fiú arcát, rá sem pillantva arra. Az minden reggel próbálta jobb kedvre deríteni, de hiába, erre egyedül a kávé volt képes, Stan pedig bármennyire is nem akart ebbe beletörődni, lassan kénytelen volt.
- Csinálok reggelit... mit kérsz? – kérdezte végül a fiú ahogy ellépve a lánytól ment a hűtőhöz.
- Omlettet... hús nélkül. – ásította az ahogy lassan megdörzsölte szemeit, és homlokát. Szinte már természetes volt a számára, hogy a fiú körbe ugrálja már kora reggel.
- Rendben. – szólt még oda Stan egy halvány mosollyal, ám ahogy hátat fordított a lánynak ez el is tűnt. A hűtőből kivéve mindent ami kellett, lépett a tűzhelyhez majd látott is hozzá. Keze gyorsan és rutinosan járt, talán ez volt az egyetlen jó dolog amit apjától tanult, és amit szeretett is csinálni. Miközben elkészült az omlett, a kávé is lefőtt végül pedig ahogy Wendy belekortyolva a tökéletesen friss italba, úgy sóhajtott fel. Csak ez kellett neki, és már egy halvány mosollyal ült le a konyhapulthoz, mintha csak kicserélték volna.
- Majd mosd ki a ruhákat Stan, és a nappaliban is porszívózz fel. – mondta a lány a teendőket barátjának, ki eközben végezve a reggelivel, szedte ki azt a serpenyőből.
- Persze, nem felejtettem el. – válaszolta ahogy odalépve az asztalhoz, tette le a két tányért, majd evőeszközt is hozva maguknak, ült le a lánnyal szemben.
- Remek ennek örülök! Na meg, köszönöm. – mosolyodott el Wendy, ahogy még áthajolva az asztalon nyomott egy gyors puszit barátja ajkaira, szinte kötelezően, hisz az illem csak megkövetelte ezt is. Miközben ettek, a lány egyből elővéve telefonját kezdte átnézni üzeneteit. Nem tudott sokáig elszakadni munkájától, és ha nem éppen laptopján intézte dolgait, hordozható eszközein olvasgatta virtuális leveleit. Stan csendben ülve vele szembe, ette reggelijét nagy lomhán, hisz neki, nem volt hova sietnie. Néha kissé csalódottan felpillantott barátnőjére ki rá sem hederített. Így ment ez minden reggel. Bármilyen reggelit varázsolt szerelmének, vagy bármi egyebet tett... annak csak a kávé kellett, egy gyors reggeli, hogy szaladhasson a munkába. Ez pedig, ma sem volt másképp. Amint az utolsó falat eltűnt a tányérról, a lány eltéve telefonját, törölte meg száját.
- Na akkor megyek, lehet ma sokáig maradok, szóval a vacsival nem kell megvárnod. – mondta ahogy odalépve a fiúhoz, nyomott egy gyors puszit arcára.
- Rendben drágám, legyen jó napod. – mosolygott az vissza rá, Wendy pedig nem is várva tovább, távozott sietősen házukból. Stan még lassan utána intett, majd egy sóhajjal, nézett le ételére. A felét meghagyva, rakta vissza az omlettet a hűtőbe, majd neki is látott azoknak amiket barátnője kért tőle. Lassan haladt, mint minden egyes vasárnap. Hisz utálta a tényt, hogy ezen kívül nem is volt több dolga, és hogy még ez is milyen unalmas volt. Hiányoztak neki azok a reggelek ahol legalább még beszélgetett barátnőjével... túl rég is voltak azok. Mély sóhajjal, rázta meg fejét, majd látott neki jobban az otthoni feladatoknak. Bepakolva a mosógépet, látott neki a porszívózásnak is, míg ment a mosógép. Elég gyorsan haladt, még úgy is hogy próbálta minél tovább húzni. Mikor a mosógép végzett, a ruhákat is lassan kiteregette. Mindennel elkészült, így ledőlve a kanapéra sóhajtott fel, majd nézett az órára. Alig múlt tíz... és habár ennek általában nem örült, ahogy eszébe jutott a tegnap este, és hogy kivételesen nem kell egyedül töltenie a vasárnapot, sokkal izgatottabb lett. Lepillantva a dohányzó asztalra nézett a kis fecnire, amin Craig száma volt. Még tegnap este hagyta ott, hogy majd kéznél legyen, ám ahogy eljött az a bizonyos pillanat hogy fel is kéne hívnia a másikat, elbizonytalanodott. Hisz volt osztálytársa nem épp úgy tűnt mintha unná az életét... sőt. Ciki lenne ha saját unalmában próbálna ráakaszkodni... mind azok ellenére, ahogy végignézett a lakásba, rákellett jönnie. Inkább a megaláztatás, mint a magány, így megragadva a cetlit pötyögte be mobiljába a számot. A telefon kicsengett a másodpercek pedig hosszasnak tűntek. A negyedik csengésnél a fekete elhúzva a száját, akarta volna már lerakni, ám pont ekkor vette fel Craig.
- Tucker. – szólt bele a telefonba közömbösen.
- Hey, Stan vagyok... - kezdett bele kissé bizonytalanul, ám a fekete a vonal másik végén egyből elmosolyodott, ahogy meghallotta a hangját.
- Hey Marsh. Elég korán hívsz. – jegyezte meg, azzal a szokásos cinikus hangsúllyal, mire Stan egyből saját homlokához kapva egyre zavartabban nézett maga elé.
- Ahh, bocs gondolom túl korán... nem akartalak zavarni... - szusszantotta kissé idegesen, mire Craig vonal másik felén halkan felnevetett.
- Csak szívatlak. Akkor ma ráérsz? – kérdezte a nagyobb kertelés nélkül, mitől Stan egyből rászorítva a telefonra mosolyodott el. Hisz még kérdeznie sem kellett végül.
- Persze! Az egész napom szabad... - sóhajtotta ahogy már felkelve indult szobája felé öltözködni.
- Remek, akkor már tudom is ma hova megyünk. – Stan izgatottan dobálta ki ruháit a szekrényből, némi válogatás után pedig kiválasztva a megfelelőket, húzta már magára nadrágját.
- Tényleg? Na és hova menjek? – kérdezte halkan szuszogva a telefonba, ahogy már a tükör előtt haját igazgatta.
- Fél óra múlva a mozi előtt? – kérdezte Craig, hisz ő maga már rég kész és ébren is volt. Kocsi kulcsát elővéve, indult kifelé ám az a mosoly csak még szélesebb lett arcán.
- Az tökély... akkor a mozi előtt. – mosolyodott el a másik fekete is egyre jobban, ahogy övét igazgatta.
- Akkor ott. – mondta még a nagyobb, majd azzal le is tette. Stannek amint szabaddá vált másik keze is, még gyorsan átfutva magán, indult el. Ellenben a másikkal, neki a tömegközlekedést kellett használnia, a kocsi mindig Wendynél volt, így néha el is felejtette, hogy egyáltalán az is van nekik. Hiába jártak ritkán a buszok ilyenkor, szerencséjére tömeg sem volt így a megbeszélt időpontra odaérve, nézett körül a mozi előtt. Nem sokáig kellett keresnie. A fekete a parkolóban, saját kocsijának támaszkodva telefonozott, várva a kisebbet.
- Hey. – lépett oda hozzá Stan, mire az lomhán felpillantva, mosolyodott el halványan.
- Hey. Csak ideértél. – tette el telefonját.
- Bocs ha késtem... el is felejtettem milyen hülyén járnak a buszok. – húzta el kissé száját, ám a nagyobb csupán legyintve, biccentett fejével a kocsi felé, ahogy ő maga be is szállt. Stan pislogva párat, mérte végig még kívülről a járgányt majd beülve a másik mellé vette jobban szemügyre belülről is.
- Woah... elég pöpec kocsi. – hümmögte, ám Craig csupán vállat vonva, indította el.
- Egyenlőre elmegy. – a motor felbúgott és habár a fekete alig lépett a gázra, így is gyorsan indultak el. A kisebb bekötve magát, kissé zavartan pillantott körbe, fura volt így, hogy nem tudta hová mennek, na meg ennyi idő után, pont Craiggel bármit is csinálni.
- Na és... te hogy hogy ráérsz? – kérdezett rá egy idő után, mire a nagyobb lopva felé pillantott.
- Nekem nem kell senkihez igazodom. – Stan ezt hallva kissé elhúzva száját, pillantott ki az ablakon.
- Jah... az elég király lehet. – hümmögte ám erre, már nem kapott választ. Craignek nem nagyon kellett kérdeznie, a másik élete szinte nyitott könyv volt a számára, olyan tipikus volt, és nem egy barátjánál látta ezt lezajlani. Pot ezért nem is szólt semmit. Nem taglalni akarta, helyette valami olyat mutatni a fiúnak, amit már elég rég tapasztalhatott. Szórakozást, és azt, hogy mennyivel is jobb lehet az élete... ha egy kicsit változtat. Habár, nem mutattam vagy mondta ki, valójában nagyon is érdekelte, hogyan alakul Stan élete. Mikor megérkeztek a bárhoz, Craig leparkolva, szállt ki, a kisebb pedig egyből követte. Ahogy felismerte a régi bárt elmosolyodva, indult is el felé.
- Woah elég régvoltam itt... - nevetgélt fel a kellemes emlékektől. A város régi részén, annak is a szélén volt, hol azóta nem járt hogy sikeresen megszerezte diplomáját.
- Pedig ez a hely azóta csak még felkapottabb lett. – lépett mellé Craig már zsebre dugott kezekkel, majd ő maga ment is tovább.
- Igen? De hát... annyira kint van. – ment utána a fekete.
- És mégis. A legtöbb embert visszahúzza a nosztalgia. – Stan hallva ezt, szegte le kissé fejét. Az évek alatt bele sem gondolt mennyit változott barátnője miatt, mennyi mindenről lemondott, leginkább azokról amiket ő szeretett, a lány viszont, ki nem állhatta. Ám a nagyobb nem hagyta, hogy túlságosan elmerüljön a gondolataiba, még nem. Gyorsítva a fiún lökte be maga előtt az ajtón, majd utána lépve, tolta is beljebb. Muszáj volt hisz ahogy beléptek Stan megállva kezdte helyet bámulni. Rég volt itt, a sok újdonság és emlékek pedig akaratlanul is néha lezsibbasztották. Craig egyenesen a billiárd asztalok felé terelte, majd kibérelve az egyiket maguknak, rendelt az alkalomhoz illően italokat is.
- Hogy mennyit változott minden... mintha nem is az a régi bár lenne. – hümmögte Stan ahogy a rudak közt válogatva, emelgette azokat, míg Craig egyből rányúlva az egyikre, kezdte annak tetejét megkrétázni.
- Nem csak ez. Lehet, hogy ez régi városrész, de már szinte mindent felújítottak. – sóhajtotta ahogy közelebb lépve az asztalhoz, tette fel a billiárdgolyókat.
- Érthető... különben minek járnának ide. – jegyezte meg még halkan Stan, ahogy kiválasztva végül egy rudat, lépett a másik mellé. – Szeretsz billiárdozni? – kérdezett rá.
- Társaságtól függ. – felelte az könnyedén, egy sejtelmes mosollyal, mi bőven elég volt ahhoz hogy a másik ezen kezdjen agyalni.
- Ahh végül is... ezt szinte mindenre lehet mondani. – nevetgélt fel zavartan ahogy megfogva a krétázót erősen nyomkodta neki botjának.
- Milyen igaz, de elég rólam. – felemelve a kezében lévő rudat, sétált át az asztal másik felére majd pillantott onnan a kisebbre. – Inkább mesélj magadról. – Az ezt meghallva, szemöldök ráncolva nézett a másik felé. Nem volt benne biztos, hogy Craig megint csak szórakozik-e vele, ennek pedig hangot is adva támaszkodott meg a billiárdasztalon.
- Szerintem már mindent tudsz rólam. – sóhajtotta ám a fekete szemei ekkor csillantak meg. Tény sokat tudott... de mégsem eleget.
- Nem. Nem hiszem. – vágta rá mire a kisebb is felkapta a fejét. Nem értette hisz... tényleg, ennyiből állt az élete. Volt Wendy és kész...hogy azon kívül bármi? Semmi nem jutott eszébe. Már rég nem volt saját élete, és inkább nem is gondolt arra, milyen is volt a lány előtt.
- Nos ha a részletekre gondolsz... egy irodában dolgozom, papírokat intézek... - ahogy csak kimondta kiült az undor arcára. – Meg hasonló... érdekes dolgokat csinálok. – hangjából sütött az irónia mit nehéz lett volna nem észre venni.
- Amit gondolom nem szeretsz... - jegyezte meg a nagyobb ahogy egy intéssel, engedte át a kezdést Stannek, ki egy biccentést követően, megtette az első lökést.
- Ki szeretné! Mármint... biztos van, pár ember... persze... de amúgy. Nincs is annál unalmasabb. – cöhintette, ahogy a játék közben kezdetét vette.
- Tudod, akár fel is mondhatnál. – mondta könnyed egyszerűséggel a fekete, ahogy belökte első golyóját.
- Áh... Wendy örül hogy ott dolgozom... mert biztos hely. – sóhajtotta megtámaszkodva botján.
- Akkor tényleg jól látom... ő dönti el már teljesen az életed, igaz? – éles kérdés, ahogy egy újabb golyó ment a lyukba, Stan pedig habár felmorrant, egy lomha bólintással helyeselt rá. Hisz minek is hazudott volna... nem volt értelme, Craignek, soha.
- Minek tagadjam... az egyértelműt. – szusszantotta a kisebb tincsei közé túrva. – De hát így megy ez, nem? Összejössz valakivel akit szeretsz... akiről aztán kiderül talán, mégsem olyan tökéletes. – kezdett bele a nagyobb pedig nem szakítva félbe, csupán csendben figyelte.
- De még az sem számít, mert hát kit érdekel... ha igazán szeretsz valakit elfogadod olyannak amilyen de... - célozva az egyik lyukra, lőtt rá, de hiába, mellé ment. – Mikor egy teljesen más ember lesz belőlük... kicsit más... - suttogta lemondóan, ahogy nekidőlt a közeli falnak. Craig leengedve botját, lépdelt oda a fiúhoz, majd dőlt ő is lassan a falnak.
- Nem minden párkapcsolat ilyen szenvedős. – jegyezte meg, mire a kisebb ismét felsóhajtott.
- Tudom... Na meg, szeretem Wendyt... mindennél jobban, ő volt az álmom... – arcán ez az érzés jól látszott. Habár nem azaz erős őszinte szerelem volt, a kitartás, hogy a lánynak segítsen...még mindig benne volt, na meg az a makacsság, hogy nem választott olyan rosszul.
- Szóval... még így is örülöm kéne, hogy vele lehetek, nem igaz? – mondta ám erre nem várt reakciót kapott. Craig kelletlenül morrant fel mellette és ahogy ránézett egy ehhez társuló pillantás is fogadta.
- Ez koránt sem így működik, Stan. – csóválta meg fejét a fekete, ahogy visszalépve a billiárdasztalhoz, hajolt előre. – Hiába áldozol mindent valakire... ha te közben szép lassan darabokra hullasz. – a golyók halkan kopogtak, majd Craig felhajolva pillantott a kisebb felé, ki csak ekkor gondolt bele igazán. Hisz tény volt... már koránt sem csinálta akkora örömmel a dolgokat, vagy bármit... Hiába volt elméletben ő a nagy szerencsés mindenki szerint... koránt sem érezte magát annak, már nagyon rég.
- Ebben... igazad van. – elengedve a botot, döntötte azt a falnak. – Csak még... senkitől nem kaptam, ilyen választ. – vallotta be halkan, majd keze szinte ösztönösen a közben kihozott italra fogott rá. Felemelve azt, húzta is le a tömény piros koktélt egybe. A nagyobb látva ezt pislogott párat, hiába Stan a mai napig néha meglepte, annak ellenére hogy tudta, mennyire is imád az piálni. Az viszont meg sem szédülve mindettől, egy szusszanással, törölte le száját.
- Bocs Wendy nem hagyja hogy igyak... hiányzott már. – szuszogta egy zavart mosollyal, ahogy lepillantott az üres pohárra.
- Ne aggódj, a vendégem vagy. – legyintett rá a fekete egy félmosollyal, mégis ő maga is letéve a botot, lépett vissza Stanhez. – És ahogy elnézem, nagy szükséged volt erre. – hümmögte ahogy saját italát is odatolta a feketének, ki most már szégyentelenül, húzta le azt is, még gyorsabban.
- Elképzelni sem tudod... mennyire. - lihegte kissé, ahogy letette a poharat.
- Üljünk le. – jelentette ki Craig a másiknak pedig nem kellett kétszer mondani. Leülve a legközelebbi asztalhoz, kényelmesen dőlt hátra a székbe, míg barátja leülve vele szembe mérte végig ismét. Most hogy a kisebb be volt csiccsentve kezdtek előjönni valódi vonásai, és mozgása is teljesen megváltozott. Erre a Stan Marshra volt kíváncsi... az igazira, hisz az még mindig ott volt, valahol jó mélyen, csak ki kellett hozni belőle.
- Őszinte leszek veled Marsh, nem hiába kerestelek fel. – kezdett bele ahogy ujjait összefonta, hisz az sem volt véletlen hogy aznap elment oda Clydeal. Tudta jól előre hova mennek, és habár nosztalgiázni is akart, leginkább mégis csak a vele szemben ülő fekete érdekelte.
- Igen...? – kérdezett az rá viszont meglepetten pislogva, hisz ilyenre, koránt sem számított.
- Fotós vagyok. – jelentette ki Craig, mire a kisebből kiszökött egy halk 'wow'.
- Hát gratulálok de... ennek mi köze hozzám? Én nem értek a fényképező gépekhez. –csóválta meg fejét, az viszont csak elmosolyodva, kuncogott fel.
- Hát nem is azért. Modellt keresek a következő reklámomhoz... és arra gondoltam lehetnél, te. – bökött rá mire Stan elhúzta a száját.
- Csak nem valami középkorú szürke embert keresel? – kérdezte az tincsei közé túrva, míg Craig hátradőlve nevetett fel, hisz a fiú túlságosan beletrafált.
- De, pontosan azt. Látom te is észrevetted, mennyire is illik ez rád.
- Igen... sajnos igen. – egy halk morranással, intett kezével már egy újabb italért, hisz keserű tény volt ez, amit csak az alkohol erős íze nyomhatott el benne.
- Ugyan kérlek. Szép fizetést kapnál, és egy alkalom lenne az egész. – folytatta a nagyobb, mire Stan lomhán rápillantva, gondolta át. Ugyanis mi tartotta vissza... legalább ennyi izgalom lett volna az életében, a kis plusz pénz pedig sosem jött rosszul... ráadásul, ezzel újabb hétvégi programja volt bebiztosítva.
- Jól van, de csak hétvégenként érek rá... hét közben 8-tól este 10-ig dolgozom. – sóhajtotta hisz ahogy csak eszébe jutott már felfordult a gyomra... a sok pia sem tudta volna gyorsabban meghánytatni, mint a munkahelyén lévő unalmas légkör.
- Rendben, ez érthető. – biccentett rá a fekete, hisz amúgy is így tervezte. Minden úgy ment, ahogy akarta, közben pedig a pincér is kiérve, tette le a tömény koktélt a fiú elé, a pohárnak viszont ideje sem volt koppanni az asztalon. Stan szinte egyből rákapva, nem törődve a pincér arckifejezésével kortyolt nagyokat a koktélba.
- Úgyis csak egy alkalom, hamar megleszünk vele... – hümmögte Craig, mégsem bírta ki hogy ne mosolyodjon el Stan szomjúságán, az alkohol iránt. Hisz az hiába bólogatott arra amit mondott, látszott rajta, már kezd becsiccsenteni.
- Szóval... te ennyire nagymenő fotós vagy? – kérdezett rá elgondolkodva, mire a nagyobb hátradőlve szusszant fel.
- Fogjuk rá. A reklámokban nagy pénz van. – vont vállat, míg Stan felnevetgélve tette le a poharat kicsit.
- Akkor gondolom kiéled magad a francia csajaiddal~ - nevetgélt fel szájához kapva, ám Craig ezen csak szélesen elmosolyodott. Nem ált szándékában megosztani a fiúval nemi identitását egyenlőre, és hogy mennyire hidegen hagyja az ellenkező nem.
- Sok mindent lehet a pénzzel, Stan. Te mégis minek gyűjtesz? – a kisebb lehúzva a koktél maradékát, szusszant fel hangosan. Hála annak hogy a lány rég hagyta inni, most ez pár pohár, erősen, és egyre jobban hatott rá.
- Fogalmam sincs. – jelentette ki, halkan az asztalra csapva, arca kissé kipirult, és így hogy azt hitte, Craig csupán üzleti célokból lógott vele nem volt miért visszafognia magát. Hisz tudta, úgysem a jó modora kell ide.
- Wendy mániája ez az egész... én szívesen elmennék nyaralni vagy vennék egy gitárt de arra... felesleges. – cöhintette ahogy kezével már lomhábban intett a következő italért.
- Egy gitárt? Mégis minek... - nevetett fel kissé cinikusan a fekete, ám a kisebb szemei ennek ellenére izgatottan csillantak fel.
- Hogy minek?! Imádok gitározni! Ahh bár többet tehetném, ha lenne egy sajátom, minden unalmas vasárnapomat azzal tölthetném... csak én, és a zene... - a kisebb lehunyva pilláit, sóhajtott fel ahogy belegondolva fogott rá képzeletbeli gitárjára. Nem mintha nem lett volna neki rég... hogy azzal mi lett... nem szeretett rá vissza emlékezni.
- Ha ennyire szereted... miért nem abban próbálsz elhelyezkedni? – kérdezte a nagyobb, hisz Craiget kifejezetten érdekelte, és nem csak ez, minden, még ha Stan abban a hitben is volt most, hogy csupán üzleti dolog az egész. Hisz a feketét nagyon is aggasztotta Stan állapota, és ahogy elnézte, annak szánalmas, nyomorult életét... úgy érezte még pont időben talált rá.
- Wendy szerint zenéből nem lehet megélni... - sóhajtotta mára kisebb csalódottan, ahogy előre dőlve támaszkodott meg könyökével az asztalon. – Na meg semmi hasonlóból... csak a papírmunkába hisz. – feje pedig ekkor koppant az asztalon. – Holnap pedig megint mehetek be...
- Nos... akkor jobb ha ezt a napot még kiélvezzük. – vágta rá mire Stan felkapva fejét nézett fel rá.
- De az üzletet már megbeszéltük, nem? –pislogott nagyokat.
- És? – kérdezte vissza egyből a másik.
- Hát gondoltam... - arcára halvány pír szökött a másik reakciójától, hisz olyan őszinte, és nyílt volt. – Csak ennyit akartál...
- Ó nem... - rázta meg fejét egy sejtelmes mosollyal, ahogy előrébb hajolt az asztalon. – Az üzlet csak mellékes, Marsh. Csak azért nem hoztalak volna ide. – ezt hallva pedig Stan ha lehetett most még meglepettebben nézett rá.
- Ohh ez... ennek nagyon örülök. – sóhajtotta megkönnyebbülten, mitől Craig mosola csak még szélesebb lett, főleg mikor a fiú egy újabb italért intett.
- Mármint, érted! Jobb mint otthon unatkozni, egyedül... - birizgálta meg tarkóját zavarában, hisz tény, a suliba jóban voltak, azóta mégis sok idő eltelt. Mégis ahogy a következő italt is letették elé, erről már el is feledkezve, fogott rá a pohárra, ám azzal a lendülettel engedte is el.
- Nem kéne ennyit innom délelőtt... - suttogta ám Craig, csak jobban elé tolta a poharat.
- A vendégem vagy. Ragaszkodom hozzá, hogy jól múlass. – mosolygott rá, a kisebb pedig erre nem tudott nemet mondani. Hiányzott neki, ez az egész... eljárkálni hétvégenként, leinnia magát és úgy beszélni a haverjaival hogy nincs körülöttük egy csapat lány. Hiányzott neki ez az élet mindennél jobban, az hogy egyáltalán éljen, ez pedig mosolyán is látszott ahogy megragadta a poharat.
- Igazad van! Legalább veled lehet még bulizni! – nevette el magát ahogy nagyokat kortyolt bele a koktélba, míg a nagyobb szélesen mosolyogva figyelte mind ezt.
- Pontosan. Velem még lehet... - erősítette meg halkan a fiút, ám Stannek ez volt az utolsó mondat amire tisztán emlékezett. Ugyanis az a bizonyos negyedik pia ugyanis olyannyira beütött, hogy a nap további eseményeire egyre halványabban emlékezett. Ahogy még egy darabig nosztalgiázott Craigel az osztályról, és minden másról, majd a fiú még el is vitte több helyre. A hangos zene és a villózó fények... a hányinger és talán még el is hányta magát. Nem emlékezetett és nem is érdekelte. Végre évek óta először ismét bulizhatott egyet, nem foglalkozva a holnappal, vagy azzal ami azután lesz. Csak a pillanatnak élt és habár fogalma sem volt hogy, de este tízkor már az ágyában fekve kellemesen szuszogva aludt. Craig mindenről gondoskodott a csodás nap pedig habár Stannek csupán darabokban, mégis megmaradt. Az az érzés, és hogy mennyire jó is volt így tölteni egy napot... ám Craig is kapott bőven. Sok olyat megkérdezhetett a fiútól amit csak úgy nem tehetett volna meg, látta jól Stan koránt sem olyan halott belül mint ahogy az kívülről látszik... és most már tudta az okát is, amiért abba az unalmas szürke életbe kapaszkodott még mindig.
Ez az ok pedig mikor hazaérkezett koránt sem volt olyan boldog.
Wendy háromnegyed tizenegy körül érkezett meg, fáradt volt, és már csak egy masszás hiányzott neki a tökéletes naphoz. Ám mikor hazaért, a fiú nem várta az ajtóban, mint általában. A ház csendes volt és hiába szólongatta Stant, nem jött válasz. Nem értve ezt az egészet, sétált a konyhába, ám ott sem volt semmi. A megszokott fenséges vacsorája sehol nem volt, végül pedig a hálóba menve csalódottan egyben undorodva pillantott a fiú felé. A pia erős szaga egyből megcsapta orrát, irritálta, gyűlölte az alkoholt hisz mindig... mikor Stan berúgott már koránt sem viselkedett úgy ahogy ő azt elvárta. Látta a fiú békés arcát, és hogy valószínűleg jól pihen, ám ez csak tovább hevítette dühét. Odalépve az alvóhoz, erősen annak vállára markolva kezdte rázni azt amíg fel nem kelt.
- Stan! Stan Marsh! – szólt rá barátnője, mitől a fiú megrezzenve, ült fel, majd nézett körbe.
- Mi... mih ki...? – pillantott a lányra fejét fogva, szédült még mindig és homályosan látott, szinte azt sem tudta hol van, ám barátnője dühös arcát még így is felismerte. – Wendy...! – ült jobban fel a lány viszont idegesen, állt be elé karba tett kézzel.
- Mit mondtam neked a vasárnapi bulikról, Stan?! Azok, a lehető legrosszabbak! Holnap dolgoznod kell és nézz magadra! Így akarsz bemenni?! – a pia erős volt, a fekete pedig habár tudta ilyenkor jobb hacsak hallgat, most halkan, szólalt meg.
- Tudod addig alszok még szóval max másnapos leszek... - ám hamar meg is bánta, hisz ahogy sejtette, a lány tekintete csak még dühösebb lett és sokkal hangosabban folytatta.
- És az mennyivel jobb?! Mond meg nekem! Fáradtan, fejfájással... így aztán soha nem fogsz előléptetést kapni, így is már milyen régóta noszogatlak amiatt is! – kezdett bele a lány hisz a fiú karrierjét is ő akarta kezelni, mindenét, mégis... Stannek most ez sok volt. Nem mondta ki, sőt rá se nézett a lányra. Csendben visszadőlve, tette kezét fejére Wendy pedig ezt észre sem véve mondta a magáét. Csak mondta és mondta, hisz hiába az a sok túlóra amit ő maga is bevállalt, sok felelősséggel, és feszültséggel járt, ezt pedig muszáj volt valahol levezetni. Mondhatott volna bármit Stan... és ő is tudta jól, ilyenkor nem számított, a lány fejvesztve adott ki magából mindent ami aznap felgyűlt benne. Végül egy jó félórás kioktatás után sokkal megkönnyebbülten felsóhajtva, engedte le kezeit.
- Most már érted miért nem szeretem ha vasárnap bulizol? – kérdezte Wendy már sokkal kedvesebben, mire csak egy monoton választ kapott.
- Igen Wendy... szeretlek. – mormogta Stan a lány viszont mégsem volt elégedett. Ennél több beleélést várt, sokkal, hisz nem volt elég hogy kioktatatta a fiút minden egyes nap... el is várta hogy az egyetértsen vele, és belássa neki mennyire igaza van.
- Stan...! – kezdett volna újra bele ám az a halk szuszogás félbe szakította. A fekete nem bírta tovább hallgatni barátnőjét, így ismét kidőlve aludt vissza, és habár Wendy megfontolta hogy ismét felkeltse, végül csak idegesen dobbantva egyet trappolt ki a szobából. Eddig ez mindig bejött, bármennyire részeg volt a fiú egy bocsánatot és pár dicséretet mindig kitudott belőle még csikarni... Ám látta, most valami más volt... mintha a fiút már nem csak ő érdekelné, ez pedig már koránt sem tetszett neki.