Oneshots [YAOI - KPOP]

Ur empty eye - Hyungwonho

Monsta X

Kellemes dallamot játszott a régi rádió a sarokból -amely egy rozoga, kis széken adta át a zene hangját mindenmkinek aki a lakásban lézengett.

Hyungwon -mint egyetlen szerencsétlen aki a vityillóba most lépett be- azzal a lendülettel, hogy a lépcső házból meghallotta a zenét első és legfontosabb dolgának tartotta azt hogy a régi szerkezetet kikapcsolja. Utálta ha lassú hangokat hall miközben ideges és pedig most éléggé az volt. Pedig nem volt oka semmi féle panaszra. Egész nap a családi háznak az udvarán süttette a hasát jégkrémeket fogyasztva, azoknak a csomagolását gondatlanul eldobva.

Már akkor sem volt a nyugalom megtestesítő állapotában de most aztán igazán nem érezte szükségét annak, hogy bárki is elkezdje nyugtatgatni. Valójában csak ő tudhatta, hogy mi vitte arra az elhatározásra, hogy belépjen Hoseok lakásába és út közben mi történt ami ennyire felkavarta.

Senki sem nyitott volna neki ajtót de miért lett volna erre szüksége ha egyszer úgyis nyitva volt a bejárat. Egészen addig nem vélt felfedezni semmilyen mozgást amíg le nem kapcsolta a rádiót. Wonho egy deraka köré tekert törölközőben jelent meg, egy kicsit furcsa arckifejezéssel.

Mikor meglátta a vékony fiút egy kicsit hátrahőkölt de nem sokkal később egy sokat eláruló huncut mosoly jelent meg arcán. Vissza kapcsolta a rádiót és egy szót sem kiejtve ajkai közül invitálta beljebb házába Hyungwont nem éppen kecses mozdulatokkal. Viszont arc kifejezése semmit sem változott, ugyanaz az ördögi, mindent kifejező fej.

A fiatalabb akármennyire nem akarta tudni, hogy mit forgat a fejében a másik, nem tellett sok időbe és rájött.

-Mi az? -kérdezte Wonho megelégelve a csendet.

A nem rég érkezett egyszer csak azon kapta magát hogy folyamatosan másfelé néz csak nem pont Hoseok szemeibe és nem is a szoba csekély dekorációjára. Egészen más tájakra evezett és nem is csodálta, hogy az idősebb késztetést érzett arra, hogy megszólaljon, nem mindenki élvezi ha a kocka hasát bámulják, bár Wonho pont olyan volt.

-Miért jöttél? -szólalt meg ismételten Hoseok.

Miért jött? Igazából talán ő sem tudta. Ijedtében erősen elkezdte szuggerálni Hoseokot de most egyenesen a szemébe nézett. Mit mondjon? Azt hogy nem tudja... vagy hazudjon valamit? Mondjuk azt hogy valamelyik barátjával történt valami... ez jó lenne de a terv egy aprócskát hibádzik, Hyungwonnak nincsenek barátai. Valami épkézláb ötletet össze szedve próbált meg megszólalni és sikerült is amelyből az idősebb nagyjából annyit értett, hogy szügzsvébem ledne a swegitvségedre.

Ebből az következett, hogy a félmesztelen fiú hangosan hahotázva fogadta a másik ilyedt tekintetet amelyből lassan a maradék élet is kezdett eltűnni. Semmi sem szűrődött ki a két pilla közül ami a lelkében lejátszódott.
Fájdalom? Megbánás? Sértődöttség? Értetlenkedés? Még több fájdalom? És még több! És még töb! -Hyungwonnal forgott a világ.

Hoseok amint rájött mit tett hirtelen elhallgatott, nem mert megszólalni, nem mert megmozdulni, nem mert belenézni az üres szemeibe amelyek miatt igazából nem kellett volna aggódni hiszen nem volt bennük semmi. Nem sugárzottak ki semmit a fiatalabb lelkéből a világ felé, viszont annak történéseit szívták megukba, mint egy fekete lyuk. Pedig most Hoseok tisztán látta volna tökéletes, finom, törhetetlen arcát a kihalt pusztán. Hyungwon csak nézte, bámulta fájdalmasan. Miért? Miért hitte azt, hogy ő, Wonho, a tökéletesség megtestesítője nem fogja bántani? De tényleg, tényleg fáj neki vagy csak be beszéli magának? Tényleg van lelke amit meg lehet törni vagy csak azért érzi ezt mert azt is bebeszéli magának, ő nem olyan mint a többi ember. Ő neki nem fájhat semmi, elméletileg lehetetlen! Ő erős! Mégis a csúfos, mind azonáltal csoda szépen csengő nevetés visszhangzott hallójárataiban. Be ivódott elméjébe minden egyes levegőért kapása a másiknak, a gúnyos tekintet amelyet direkt nem felé irányított az idősebb. Csak azért állt még ott mert nem tudta és talán nem is akarta tudni, hogy a másik mit gondol.

Végül érzelem mentes tekintettel, vérfagyasztóan lassan fordította el fejét, lomhán és tekintélyt parancsolóan lépett ki -ahogy azt neki tanították- a lakásból amelyből már nem szűrődött ki semmilyen hang, sem rádió, sem nevetés, sem sóhajtás, semmi... Hoseok még mindig csak álldogált egészen pontosan ott ahol volt. Nem kevesebb mint tíz perc után észre vette, hogy egész teste libabőrös, fázott. Alig volt fűtés és ő félig vizesen, ruha nélkül állt a nyitott ajtóban. Mit tegyen? Mit csináljon? Mit csinált? Miért csinálta?

Fájdalmasan sóhajtott, odébb lépett, felkapott magára egy mosógépet rég nem látott pólót és vissza ment a fürdőbe. Belekukkantott a tükörbe, átfésülte haját és arra kellett rádöbbenie, hogy ő nem ugyanazt látta az előtte álló lapon mint amit Hyungwon szemeiben -már amikor bele tudott azokba nézni.

Mi a különbség? Nos, Hoseok rengeteget gondolkodott ezen amikor csak rájött, hogy Hyungwon szemeiben olyan volt mint amilyen csak szeretett volna lenni. Tényleg szép...

De ott, abban a szempárban, ahol talán élet sem volt... miért volt olyan?

Erre a választ csak Hyungwon adta meg neki, -vagyis csak szerette volna de ő sem tudta- amikor sikeresen felkereste az idősebb és segített neki -bár igazán nem akarta, hogy így legyen- olyanná válni mint amilyennek a fiatalabb őt, Wonho-t látta. Furcsa érzés volt valakinek olyanban segíteni amiben még ő sem volt jó... főleg ha nem is járunk sikerrel. Hyungwon szemeibe sosem tért vissza az élet, persze kivételt képeztek azok a röpke pillanatok amikor Hoseok-ra nézett.
Hyungwon-nak Wonho volt az élete...

Helloka!
Régen írtam már Oneshotot. Ez egy föci órai alkotásom egy kicsit átírva. Mivel még mindig nem vagyok suliban erre is volt időm hehe ^*^
Elég szar meg értelmetlen meg fszság de azért csak kirakom nyah~