Horror Háza |RÉGI VÁLTOZAT|

6.

Willie:

Miután sikerült mindenkit összegyűjteni, a szobánk felé vettük az irányt, amit háború sújtotta területnek lehetett nyilvánítani.
-Pfúj! Oké, hogy fiúk vagytok, de ez gusztustalan!-mondta Lydia, ahogy beléptünk és az orrát ráncolta,  amikor végigpillantott a sok szemeten. A földön hevert (többek közt) a papucs a múltkori "verekedésemből" Dylannel, a pohár, amivel leöntött és Logan alsógatyája (?), ami a Tom és Jerryből a macskát ábrázolta. Egy horkantást hallottam, majd odafordulva Alicet pillantottam meg, aki a hasát fogva bámulta az említett ruhadarabot..
-Fogadni merek, hogy az Dylané!-kacagott tovább, olyannyira, hogy majdnem hátraesett és a mögötte állónak kellet elkapnia, aki történetesen duzzogva nézett Cass szobatársára.
-Nem, az ott Mr. Golden Boyé!-mondta szemforgatva az unokatesóm.
-Égés!-mondtam elvigyorodva.
-Nekem legalább van mit beletenni.-vágott vissza Logan, mire felhuhogtam, a többiek pedig csak a fejüket kapkodták hármunk közt.
-Ja, a hozzá illő mamuszodat.- húzta gonoszkodó vigyorra Dylan a tetovált száját.
-Ez betalált!-kiáltottam, ahogy a céklavörös Logan meglendítette a kezét, majd meglepetésemre elvigyorodott és felém pislantott. Összehúztam a szemöldököm, mikor az unokatesóm viszonozta az arckifejezést.

Mindketten lassan felém fordultak és egyszerre vágtak nyakon.
-Héé!-kiáltottam, mire mindenki elnevette magát.-Ezt miért kaptam?!-kiáltottam a fájó helyet dörzsölgetve.
-Mert egy balfasz vagy, aki nem tudja befogni!-mondták kórusban, majd összehúzott szemekkel néztek egymásra.
-Na jó, elegem van belőletek, miért csődítettetek minket ide?-dobbantott Alice a lábával, mire Dylan is elkomolyodott.
-Foglaljunk helyet hozzá!-húzta ki az egyik széket a dohányzó asztalnál.

Mire mindenki letelepedett, Dylan és Alice elkezdték mesélni "Az eltűnt telefon rejtélyét". A történet befejeztével eszembe jutott egy elég frappáns ötlet.

-Van egy ötletem-kezdtem összekulcsolva magam előtt a kezem-,de nem fog tetszeni.-pillantottam Dylanre.
-Mondd.-támasztotta tenyerébe az állát az unokatestvérem érdeklődőn.
-A nagyapám-sóhajtottam és láttam, ahogy Dylan állkapcs megfeszül.-voodoo mágiával foglalkozik és egyéb sötét dolgokkal. Mint tudjuk közülünk csak Dylan látja a lényeket, de van egy mód, hogy mi is lássuk.
-Nem!-morogta Dylan nemes egyszerűséggel.

-Hagyd, hogy befejezze!-mondta Alice, mire Dylan fájdalmasan felszisszent. A lány valószínűleg bokán vagy sípcsonton rúghatta. Cassie mellettem csilingelve felnevetett. Nagyon szerettem a nevetését...és más apróbb dolgait is, de nem tudtam, hogy ő hogy érez irántam.

A gondolataimból kilépve folytatni kezdtem tervem felvázolását.
-A mód viszont maradandó. Magunkra kell vésetnünk a Sátán Jelét.-néztem komoran, egyesével szomszédaim szemébe.
-És mit is takar ez pontosan?-kérdezte Kyle.
-Eladni a lelkünk a Sátánnak.-válaszolt Dylan helyettem.

Néma csend. Teltek a másodpercek, amik percekké váltak. A csöndet végül Alice törte meg.

-Én benne vagyok.-Több meglepett szempár is szegeződött a Dylan mellett ülő szürke hajú lányra.

-Nem.-hangzott Dylan felől.-Nem engedem.-mondta a fogai közt szűrve a szavakat.
-Mi az, hogy nem engeded?!-fonta karba Alice a karjait.-Ki vagy te, hogy ne engedd?! Attól még, hogy a szüleid ilyenektől haltak meg, nem kell rám is kivetítened a gyászt!-kiáltotta, mire én Dylan felé kaptam a fejem, aki az asztalra csapott úgy, hogy az megremegett.
-A szüleim utáltak-kezdte dühtől fojtott hangon-, szerinted ki karcolta rám egy konyhakéssel a Jelet?-mondta majd komoran felnevetett.-Még örülök is, hogy meghaltak! Remélem, hogy a pokolban senyvednek!-hátradőlt a székében és Alicere meredt, aki megbánóan bámulta az asztal lapját, a kezét tördelve közben.