Farkasálom

Első fejezet ~ "De ha átversz, halott ember vagy"

„Ha valaki azt kérdezi, hogy mit álmodtál tegnap éjjel, kerülj tőle minél messzebb, a lehető leghamarabb. Mert talán te leszel a következő.

Choi Minki vagyok, huszonegy éves. Pszichiátrián tartózkodó beteg, akinek minden álma eltűnni innen a francba. Túl sok ideje vagyok itt, nem nekem való ez a hely; ijesztő emberek, para orvosok, állandóan érkező furcsa kérdések. Reggel felkelek, gyógyszer, beszélgetés, csoportterápia, szabadidő, majd az esti gyógyszerek, és végül lefekvés...

Hogy hogyan kerültem a zárt osztályra? Ez egy igen érdekes történet...Lenne, ha emlékeznék rá. Eleinte csak öt-tíz percek estek ki a memóriámból, majd órák, végül napok. Amikor nem tudtam, mit csinálok, mikor, kivel, hogyan. Egyik reggel pedig egyszerűen csak itt ébredtem, ebben a pöce..."

– A kurva életbe már! – vágom falhoz az egyetlen kezem ügyében lévő dolgot: a tollamat. Olyan erőltetett, annyira érzelem nélküli, ezt nem hiszem el! Hova letta tehetségem? Hová lett a fogalmazásmódom? Hová tűnt mindenem?

A mahagóni asztal az elmúlt pár hétben több ütést viselt el, mint egy boxzsák valaha fog, az állandó feszültség kihat a magánéletemre, a kapcsolataimra, de legfőképpen az álmaimra. Állandó jelleggel térnek visszaugyanazok a képek: farkasként vadászok egy őzre, majd megkaparintom a zsákmányt.

– Minden rendben, Jongdae? – nyit be óvatosan az apró dolgozószobába a bácsikám, akinél ideiglenesen lakom. Már úgy kábé négy éve. – Kiabálást és csapkodást hallottam – jelenti ki a nyilvánvalót, mire dühömben felé röpítem a jegyzetfüzetem. Még épp időben csukja be az ajtót, hogy ne a fejét találja el. – Csak szólni akartam, hogy kész az ebéd – kiált még be, majd már csak a távolodó lépteit hallom a folyosó padlóját borító csempén.

Új dokumentumot nyitok a számítógépen, de egyszerűen képtelen vagyok koncentrálni. Csak írom és írom a szavakat, de valahogy egyik sem tetszik, annyira élettelen az egész. Sokan azt mondják, könnyebb első személyben írni, mint harmadikban, pedig szerintem pont fordítva: míg az ő-szemszögben a narrátor, az elbeszélő lehet mindentudó, addig az „én" nézőpontnál lehetetlen ezt kivitelezni. Az érzéseket ugyan könnyebb átadni, ha az alkotó arra koncentrál, de ha éppen rossz passzban van, nem stimmelnek a gondolatok, akkor szinte kivitelezhetetlen.

Ahelyett, hogy elmenteném az összefüggéstelen mondatok tömkelegét, kilépek a szerkesztőből,és mélyet sóhajtva nyúlok a cigarettatárcáért. A teraszon álldogálva elszívok egy szálat, érzem a nikotin nyugtató hatását a szervezetemben, miközben csodálom a tüdőmből kiáramló fehér füstöt. Ezt is olyan jól bele lehetne építeni egy történetbe...

Ahogy elnyomom a csikket, már fordulok is vissza a szoba felé, hogy azon áthaladva én is tiszteletemet tehessem a konyhában. Lefelé lépdelve a lépcsőn már hallom is nagybátyám és élettársa, Gong Yoo hangját, és ahogy szavaikból kiveszem, épp rólam beszélnek.

– De tényleg biztos vagy benne? Nem lenne jobb egy normális munkát találnia? Te is tudod, hogy írónak lenni nagyon bizonytalan, és... – mondaná tovább, de Dongwook beléfojtja a szót.

– Jól keres, felkapott, és amennyi pénze már most van, simán vehetne magának egy házat Szöulban. Nem azért lakik itt, mert nem tud máshova menni, hanem mert...

– Mert nem akarok – fejezem be a mondatát, megállva az ajtóban, a keretnek támaszkodva. –Nyugodt környezet, nem bombáznak az olvasók a felesleges rajongásukkal, és még ihlet is van – vonok vállat, és bár az utolsó kijelentésem úgy kamu, ahogy van, nem zavartatom magam miatta. – Egy új könyvön dolgozom éppen, amit nem szándékozok félbehagyni, de ha esetleg zavarnék a jelenlétemmel, elmehetek. –Valójában még annyira sem érdekel a téma, mint amennyire azt mutatom magamról, ugyanis nekem annyira mindegy, hogy hol rontom a levegőt.