"Játszószoba"

Eszembe se jutott

Taehyung pov. :

Rémülten ültem fel az ágyamon egy újabb rémálom miatt. Ha nem történt volna meg az akkori esemény, akkor nem gyötörnének ezek a rémálmok már két éve... Ohh, istenem...
A könnyeim egyre szaporábban folytak le arcéleimen, majd fájdalmasan felkiáltva rogytam össze a padlón Őt siratva. Nem akartam, hogy így váljunk el, nem ezt szerettem volna. Nem én akartam az oka lenni, annak, hogy elhunyt. Nem kellett volna hagynom.

Fáj, hogy nincs itt velem.

Fáj, hogy hiányzik.

És fáj, hogy még mindig szeretem...

Sírva tettem vissza az asztalra a kést, nem lehetek újra depressziós és mazoichsta, nem, mert akkor még egy fontos embert elveszítenék, amilyen szerencsétlen vagyok, főleg bűncselekményekben nem vehetek részt... Pedig most betegesen vágyok rá.

Hirtelen meglátom az egyik régi levelemet a bőröndömben lapuló cuccaim közt. Lassan kullogva közelítem meg az érzelmeimmel tele írt papírt, mely már olyan régi, hogy félek, ha hozzá érek egyszerűen szétmálik.
Életem titkait rejti magában, a sötét elmém bugyrait, amit oly sok időbe telt, míg elrejtettem nagy nehezen. Nem olvashatom el, még a végén újra megszállja az agyam a pokol.

-TaeTae~-egy édesen csilingelő hang ütötte meg füleim, mire kirázott a hideg. Képzelődök vagy tényleg ő szólított meg? Bár az nem lehetséges, mégis hiú ábrándokat kergetve szaladtam a zaj forrás felé, mire egy szakadékhoz értem. A távolban egy hinta állt, ami mellett egy alak meredt maga elé, vékony és magas volt, a haját és a kigombolt ingjét csapkodta a szél... Teljesen olyan volt, mint egy dráma filmben. Közeledni kezdett, a karját felém nyújtotta, de, amikor megfogtam volna végtagját eltűnt. Kapva utána estem el a kavicsos talajon.

Nem tudtam felfogni mi történt.

Eszembe se jutott, hogy úgy keringőzünk, mint a szépség és a szörnyeteg...Jungkook.