Rózsák Tánca

3.

1485. Szeptember

Több nap telt el ismételten úgy, hogy nem foglalkoztak a Yorkokkal. Az emberek hallgattak, mint a sír, miközben ők ugyanúgy nem hagyhatták el lakrészüket.

A napokból aztán hetek lettek, és az ősz is beköszöntött. Már szeptember végét taposták, amikor a király kijelentette, hogy megtartja a koronázását. Elizabeth nélkül, még bőven házasságkötésük előtt.

Elizabethet ez rettenetesen zavarta, hiszen ezzel a király azt jelzi, hogy nem lesz hatalma – sőt, nem is Elizabeth miatt foglalja el a trónt, hanem a saját győzelme miatt.

– Nem fogják megunni az őrök, hogy mindennap ki mennék a természetbe, és nem engednek? – kérdezte Cecily tehetetlenül, miközben föl-le járkált a szobában.

Lassan egy hónapja két hely között ingáztak: vagy a kápolnában vagy a lakrészükben voltak. Elizabeth sem hagyta el a lakrészt, így is bűntudata volt, amiért testvérei nélkül élvezte a szabadságot – igaz, nem sok ideig. Amikor nehezményezte egy levélben az anyakirálynénak, hogy annyi szabadságot sem kapnak, hogy kimenjenek levegőzni, az asszony annyit válaszolt, hogy tudnak levegőzni addig, amíg misére mennek, illetve mikor onnan távoznak.

– Komolyan, ha még egy napot itt kell töltenem, felvágom az ereimet! – suttogja maga elé Elizabeth.

– Mit csinálsz? – kérdezte elkerekedett szemekkel Catherine, a hat esztendős kislány.

– Semmit – vágta rá gyorsan nővére – nem gondolta ő, hogy kishúgának oly éles a hallása.

– Tegyél érte valamit, hogy ne kelljen itt bent ülnünk! – szólalt meg szenvedve Cecily, miközben könyörgő pillantásokat vetett Lizzie felé.

– Mégis mit tehetnék? – tárja szét a karját a lány.

– Mondjuk, beszélhetnél a királlyal – csatlakozott be a beszélgetésbe Maggie is.

– Nem – rázta meg a fejét azonnal a hercegnő.

Túl sokat gondolkodott az utóbbi időben így is rajta, hogy meggyőződjön róla, hogy az az egy találkozás milyen érzéseket váltott ki belőle – rettenetesen bosszantó érzelmeket.

– Miért nem? – kérdezte az édesanyja is. Neki is elege van, nem csak a gyermekeknek.

– Mert nem kívánok vele beszélni! – ellenkezett továbbra is. – És bizonyára ő sem szeretne velem.

Anne hercegnő egy fésűvel közeledik Elizabeth felé, mire a lány elkerekedett szemekkel néz rá.

– Mit csinálsz?

– Nem a királyhoz mész beszélgetni? – pislogott ártatlanul zöld szemeivel. Elizabeth és Anne hasonlítottak a legjobban külsőleg – mindketten szakasztott másai voltak édesanyjuknak. Lizzie egy csókot nyomott a homlokára, majd a kis hercegnő elkezdte fésülgetni a hosszú hajkoronát.

Belülről persze forrt a dühtől – beszélnie kell a királlyal, holott egyáltalán nem szeretne – bármit szívesebben tenne, mint hogy vele beszélgessen. Sőt, könyörögjön neki egy kis szabadságért.

A két őr közül az egyik készségesen ajánlotta föl, hogy elkíséri a király lakrészéhez. A folyosók ezúttal nem tűntek oly hosszúaknak, pedig nem éppen a legrövidebb út vezet a királyhoz.

– Hol van a király? – kérdezte Elizabeth a király lakrészének őrzőitől.

– Nem adhatunk ki önnek tájékoztatást a király hollétéről – felelte rideg arccal az egyik.