Rózsák Tánca

6.

1485. október 31.

Elizabeth sokkal jobban izgult, mint amire számított. A hasa görcsben állt mióta ébren volt, reggelire is csupán néhány falatot evett. Utána azonban rögtön neki állt készülődni, magára vette a – szerinte legszebb – fehér színű ruháját, majd hajába szalagot font. Órák óta várt arra, hogy a király küldessen érte, miközben egyre feszültebbé vált. Még az is átfutott Elizabeth fejében, hogy Henry megfeledkezett róla – de végül elhessegette az e féle gondolatokat.

Már dél is elmúlt, amikor kopogtattak a lakrész ajtaján. Gyorsan magára kapta sötétkék köpenyét, majd az ajtóhoz sietett. Nagyot dobbant a szíve, mikor az őrökkel elindult a palota folyosóin.

A király kint az udvaron várt rá a bokrok mellett állva. Mikor megpillantotta a hercegnőt, halvány mosoly húzódott szájára, amit Lizzie viszonzott.

– Felség – szólította meg kissé bátortalanul Elizabeth, miután meghajolt előtte.

– Bocsánat, hogy megvárakoztattam, volt néhány... elhalaszthatatlan dolog – kereste a szavakat a király.

– Ne aggódjon, megértem. Édesapámnak is sokszor akadtak teendői – vonta meg a vállát a hercegnő, miközben a szíve kissé megfájdult. Eljön-e majd az idő, amikor képes lesz szeretett apjáról fájdalom nélkül szót ejteni?

Sétálni kezdtek a kert kacskaringós bokrai között, miközben kellemes beszélgetésbe elegyedtek.

– Szóval Catherine néném és Jasper hamarosan összeházasodnak, igaz?

– Valóban. Akkor már úton leszünk, így maga sajnos nem vehet részt rajta – mondta kissé szomorúan a király, majd megtorpant. – Hacsak nem tart velünk.

Elizabeth is megtorpant, és meglepődve pillantott fel a királyra. Nem számított erre, meg sem fordult a fejében ilyesmi.

– Maga örülne, ha elmennék? – kérdezte halkan a hercegnő.

– Természetesen. Végül is, joga van hozzá, a nagynénje esküszik.

– De mások is örülnének ennek?

– Hát ebben már nem vagyok oly biztos – komorodott el a király.

Helyet foglaltak egy padon, miközben lágy szellő ölelte őket körbe. Ahhoz képest, hogy október utolsó napja volt, az idő viszonylag enyhének mondható – még az eső sem esett.

Henry idegesen tördelte ujjai, és arcára is nyugtalanság ült ki, amit a hercegnő azonnal észrevett, és nagyon remélte, hogy nem miatta lett oly ideges.

– Történ valami, felség? –kérdezte halkan Elizabeth. A király lassan bólintott, de nem szólt semmit. – Megrémít ezzel – tette hozzá a lány, miután továbbra sem kapott választ.

– Nem tudom, hogy elmondjam-e magának, vagy jobb, ha inkább nem tenném.

Ezzel sokat segít – gondolta Elizabeth, mire ő is csak nyugtalanabb lett.

– Véleményem szerint, jobb, ha megosztja velem is.

Kis csönd nehezedett rájuk, Elizabeth a ruhája ujjával babrált majd végül a király újból megszólalt:

– Kerestettem a fivérei után. Mármint – akadt meg egy pillanatra – a csontjaik után, a Towerben és környékén. Az elmúlt hónapokban nem találtak semmit, pedig teljesen átfésülték a területet.

– Nincsenek holttestek? – kérdezi vékony hangon Elizabeth. Szemeibe könnyek gyűltek, és a fájdalom újból belehasított szívébe.

– Nincsenek – ismételte meg a király.