- 1983, roxfort
a roxfort szinte pangott a csendtől. a nyár vette át az uralmat, minden hőségtől pilledő varázslótanonc és tanár a klubhelységek hűvös menedékébe vonulva múlatta az évből hátralévő kevéske idejét, a nagytöbbség már túl volt a vizsgákon, aki meg nem, az nagy erőfeszítések árán továbbra is tanult. senki sem volt olyan ostoba, hogy nekiálljon kviddicsezni vagy bármilyen más, fizikai igénybevétellel járó tevékenységet folytatni, a hőség mindenkiből belassult, izzadt gombócot csinált. ezenkívül olyan elvetemült senki sem volt, hogy iskolai egyentalárát továbbra is viselje, mindenki a maga lenge, hűs ruháiban próbált meg nem tócsákat izzadni. néhanyan az udvar hatalmas fáinak árnyékaban hűsöltek, különféle saját kotyvasztású jéghideg koktélokkal, volt aki szimplán a nagyteremben tengette az idejét, a manók által gondosan előkészített nyári édességek majszolásával. egyesek vettek egy kellemes fürdőt vagy netán a legbátrabb, legmerészebb boszorkányokkal tartva, nekivetkőzve napoztak a birtok némelyik kellemes zugában.
elio az izzadtságtól rátapadó fehér ingére folyatta a kezében tartott őszibarack halványsárga levét. az ing könyörtelenül beszívta, a folyadék csurgott, egészen befolyt a varázslóktól oly távolálló "nadrágja" alá. direkt viselt nadrágot. tudta, hogy mindenki megveti érte, és hordhatna egyszerű, lenge anyagú talárt, de nem érdekelte. a nadrág jelentéssel bírt, olyan szimbolikus tisztaságot hordozott magában, amit semelyik ostoba roxfortos varázsló nem értene meg, nem is lennének érdemesek a megértésére. kedvesen mosolygott csak tehát a gúnyos mugliruhás megjegyzésekre.
a jéghideg baracklének végül csak sikerült bekerülnie valami nagyon intim helyre, elio behunyta a szemét, és egy pillanatig titkon élvezte a barackcsepp szemérmetlen hidegségét a farkán. a griffendéles marzia lépett oda hozzá, mélyen belefúrva tekintetét a szemébe, és halk köhintéssel átnyújtott egy roxfortos, lepecsételt borítékot.
- a professzorúr küldi. - mondta, és némi tétovázás után elsétált. elio újból behunyta a szemét, a barack lekerült a hosszú, hugrabugos asztalra, a levelet pedig szorosan a kezébe fogta, és szinte beszívta az illatát, a levél egész lényét, hát van remény, egy hete erre az apró jelre várt. ez az ő pillanata volt, a boríték megkapásának minden részletét magába engedte, majd úgy döntött, a saját szobájában nyitja ki, az ágyában, ahol senki és semmi nem zavarhatja meg, ahol az övé lehet minden, amit ez a levél rejt. bár fogalma sem volt mi lesz az, azt sem tudta, lesz-e egyáltalán valami, oliverből meg azt is kinénzé, hogy üres levelet küld, de ő annak is örült volna, hisz ez a levél csak neki szólt. olivertől, csak neki.
nem is emlékezett a klubhelységbe vezető útra, egyszer csak ott találta magát a kellemes hálószobában, gondos manókezek által megvetett ágyában. felhajtotta a sárga ágytakarót, óvatosan, törökülésben, szinte szertartásosan helyezkedett el az ágy közepén. a levélből apró pergamen hullott ki, közepére ferde betűkkel írt szavak: ,,nőj már föl! éjfélkor találkozunk."
elio ötvenszer újraolvasta a levelet, azon kapta magát, hogy csurognak a könnyei, szeme újra és újra végigfutott az öt varázslatos szón, semmi mást nem látott, csak a régi pergamenen fekvő mennyei betűket. maga sem tudta miert sír, talán a gyönyörtől, talán mert többet várt, eszébe jutott, hogy vajon az éjféli találkozókor is így elpityeredik-e. magához szorította a cetlit, azt csókolva, ölelve, baracklétől mocskos inggel es ágyékkal bújt be a takaró alá, igazán nem érdekelte, hogy nézhet most ki kivülről. taknya-nyála-könnye folyt az arcán, szorongatta a párnáját, majd szép lassan álomba merült, akarata ellenére.
meglepetésére egy óra telt csak el azóta, a hálóhelységben senki sem járt, észre sem vették, hogy itt fekszik, a levél ugyanúgy ott hevert a kezében, alvás közben alig mozdult. inge megszáradt, átható barackillat terjengett. arcára könny és takony ragadt, a haja pedig maga volt a megtestesült kóc. fürödni indult, megtisztulni a most hirtelen újra fejébe tóduló érzelmektől és gondolatoktól, amiket eddig alvással kergetett el.
tíz óra volt még éjfélig.
ez a tíz óra maga volt a kínzás, de elio azt sem tudta, az éjfél címszó alatt mire számítson, hisz a levélben nem szerepelt helyszín, sem cél, csak éjfél. ismerte olivert. a szíve mélyén pontosan tudta, mi a helyszín, a célt is tudhatta volna, ha őszinte lett volna önmagával. erre ebben a pillanatban döbbent rá, és leírhatatlan hálát érzett oliver iránt. majdnem felrobbant a benne dúló érzelemkavalkádtól. a fürdő semmivel sem tette jobbá az őrjítő fejfájást, annyira legalább jó volt, hogy lemossa magáról a délelőtti mocskot.
