A Végzet Doboza

Emlék a régmúltból

EH (Ezüsthold) után 1852. Zöldellés hava, Kínok Palotája

Ketten tűnnek fel a sötétből. Lépteik alatt recseg-ropog a ködfátyolba vesző talaj. Bizonyára csontokon járnak, de kettejük közül az egyikük nem riad meg annak a hallatán. Arcáról elszöktek az érzelmek, mintha lelkét teljesen hidegen hagynák az alatta heverésző, kínhalált halt emberek csontig bomlott részeik. Százak, az is lehet, hogy ezrek pusztultak itt, míg szerteszórt maradványaik síri csendben fekszenek az örökkévalóságig, miközben a bosszúra éhes lelkeik, könyörtelen alattomossággal róják a sírkertet. A gyalogszerrel érkezett harcos, könnyed léptekkel szeli át a gyér köddel borított előteret, ahogy hosszú fehér haját nedvessé áztatják a szemerkélő esőcseppek. A pokol lángjait idéző vörös szemei, csaknem világítanak a félhomályos szürkeségben, míg az arcának fakósága démonias hatást varsázol küllemének. Testét, bokát simogató fekete, cserzett katonai bőrkabát takarja, melyet a derekánál széles fegyvertartó övvel csatolt össze. Oldalán egy-egy aprólékosan díszített noxium kardhüvely lapul, amiben éles pengék várakoznak. Jobbjában vaskos kötelet szorongat, aminek végén egy megkötözött testű férfi toporog, ám az ő arcáról rémület olvasható le, ahogy minden porcikája reszket a félelemtől. Nem szól semmit, talán nem is tud, de leginkább a rettegés az, ami némaságba bénítja az elméjét.

Dart Lux Mirith szülötte lelassítja a lépteit, majd megáll egy gigászi kapu előtt, amely a hatalmas épület egyetlen bejárata. Bakancsos lába mellett piszkos fehér márványkör lapul a térdmagasságnyi ködben, s figyel rá, nehogy rátaposson. A mögötte vánszorgó túsz jobbra-balra pislogva, szó nélkül követi a vérjáró példáját. Nem tudja, hogy hol van, nem érti az itt létének miértjét. A harcos pedig nem törődik vele, hidegen hagyja, helyette az ódon kapura írott ősi jeleket kezdi olvasni. Mellettük kétoldalt az ürességébe kapaszkodó, megkopott arc nélküli szobor áll a mellkasukra festett halál rúnájának jelképével. Pallost meg pörölyt markoló kitárt karjaikon, láncokkal erősített ketrecek lógnak, amiben a felismerhetetlenségig csonkított mumifikált halottak ücsörögnek. A rabosított fickó, riadt tekintettel mered rájuk, ám mikor a holtak szétszabdalt torz arca az érkezők felé fordul, ijedt kiáltás közepette esik hanyatt.

- Össze ne szard már magad! - förmed rá a fogolyra, de közben le sem veszi a szemét az írásról.

Szájáról leolvasni, ahogyan a vérrel írt sorokat rója.

- Valahogy sejtettem - motyogja, majd összecsapja a tenyerét és a fickóhoz fordul.

A férfi, mintha megérezné a közelgő véget, nyomban menekülésre fogja a dolgot, miközben a vérjáró szája gonosz mosolyra görbül.

- Hohó, nem mégy innen sehová - mondja szárazon, majd olyan erővel rántja meg a kötelet, hogy a férfi nekiszáll a kapunak, s beveri a fejét.

Megszédül, majd feltekint a fogvatartójára. Könyörgése szaggatott, a hangja pedig csuklik a rémülettől.

- Kérlek, eressz el. Mit ártottam neked?

Ilumenyn Phoenix, mélyen a szemeibe néz, de a válasza előtt egy díszes butykost kap elő, amelyből nagyokat kortyol.

- Semmit, csak kell a lelked meg a szenvedésed - vonja meg a vállát az érzelmek legcsekélyebb jele nélkül, majd egyik pillanatról a másikra közelebb húzza az áldozatát.

Egyenesen a körre állítja, majd nagy lépést tesz hátra. A riadt falusinak csak pislogásnyi ideje marad. A holtak üreges sötét szemei, zöld lángra gyulladnak, s azon pillanatban megremeg a férfi. Megfeszülnek az izmai, minden porcikája görcsbe rándul, és kiguvadnak a szemei. Felhasad a bőre, miközben mély vágások keletkeznek a testének minden felén, amelyek mélyen a húsáig hatolnak. Üvölt a fájdalomtól, miközben a levegőbe emelkedik, s itt-ott a véres csontjai is előbukkannak, majd tovább szakad a húsa.