A sors, vagy esetleg egy véletlen?!

Fellegekben

Ledöbbentem. Ötletem sem volt, hogy ki lehet az. „Biztos egy részeg állat” gondoltam, majd megpróbáltam megfordulni, hogy szemügyre vehessem ki is áll mögöttem, de nem sikerült.

Puha, meleg kezét óvatosan a szememre helyezte, másik kezével pedig maga felé fordított. Idegőrlő volt a várakozás. Nem tudtam ki az, mégsem féltem. Biztonsággal töltött el minden egyes érintése. Nem tudtam mit akar. Becsuktam a szemem, és hagytam, hogy irányítson. Bíztam benne. Magam sem tudtam miért, de nem tartottam tőle. „Rengeteg ember van körülöttünk és Lilla is itt van valahol, nem történhet akkora baj”- gondoltam, így nem szólaltam meg, csak vártam a következő mozdulatot. (Valószínűleg, a szüleim nem így értették a „ne állj szóba idegenekkel” szabályt, de hát ez van. Egyszer élünk…) A lábam lassanként eltávolodott a földtől, de még sem inogtam meg, olyan erősen tartott karjában, de ettől függetlenül lábaimmal átkaroltam a derekát, mert így neki is, és nekem is kényelmesebb volt. Egyik kezét még mindig a szemem előtt tartotta. Szinte nem is éreztem, hogy ott a tenyere, annyira ügyelt arra, hogy baja ne essen az arcomnak, és a szemeimnek. Semmit sem láttam, mégis éreztem tétova közeledését, ahogy egyre szaporábban vette a levegőt. Alsó ajkával megérintette a nyakam. Az egész testem görcsberándult. Nem értettem, hogy válthat ki belőlem egy idegen, akinek még az arcát sem láttam ilyen érzéseket. Félnem kellett volna, vagy esetleg elrohanni. Mégsem tettem. Csak elengedtem magam a karjában, és hagytam, hogy azt tegye, amit szeretne. (Lehet, hogy ekkor kezdett „hatni” a 2, fehérrumos mojito, ezért adtam át magam ennyire a pillanatnak, de nem bántam meg.)

Azt hiszem észrevette, hogy nem tiltakozom, hisz érezhetően magabiztosabbá vált. Ajkait a nyakamra tapasztotta, és nem engedte el. Édes csókokkal kápráztatta el testem. Annyira jó volt. Életemben nem éreztem még ilyen boldogságot. Felemelte fejét a vállam és a fülem közötti ívből, majd megint a fülembe súgott valamit:

-Csak tartsd csukva a szemed, ígérem nem fogod megbánni! Bízz bennem!

(Elég nehéz volt bízni benne, főleg, hogy nem tudtam kicsoda, de hát ha eddig megtettem, ezután is fog- gondoltam -szóval engedelmeskedtem a kérésének.)

Kezét óvatosan elemelte az arcomról, én pedig csukva tartottam a szemem. Gyengéden lerakott a földre, átkarolt majd megcsókolt. Tétova, bátortalan csóknak indult. Az adrenalin szintem az egekbe ugrott, minden pillanatban egyre jobban vágyódtam egy újabb csókra. Óvatosan elhúzódott tőlem.

-Kinyithatod-suttogta. Még mindig nem láttam, de hangjából tudtam, hogy mosolyog. Már sejtettem, hogy ki lehet. Jobban mondva, reménykedtem, hogy Ő az.