𝒕𝒉𝒆 𝒘𝒂𝒚 𝒚𝒐𝒖 𝒍𝒐𝒐𝒌 𝒕𝒐𝒏𝒊𝒈𝒉𝒕 - 𝒇𝒊𝒏𝒏 𝒘𝒐𝒍𝒇𝒉𝒂𝒓𝒅

második

Valahol a Central Park közepén lehettünk, éjszaka három körül. Én és Finn. Egész úton, míg ide nem értünk egy szót sem szóltunk egymáshoz. Így is eléggé abszurd volt a helyzet, szerintem csak nem akartuk még kínosabbá tenni.
Már egy bordó pulcsi keretezte magas testét, át akarta járni a Karácsony szellemét.

- Csodás volt a koncert -a csendet végül én törtem meg. Hangom persze vékony volt, mindig ez van mikor vele beszélek. Bár eltelt már egy hónap, mióta szakítottunk, mégis ugyanúgy reagálok rá.

- Köszi -mosolyogva kapta rám tekintetét. Szerény volt, ez pedig nem vallott rá. Látszott rajta, hogy ki akarja olvasni belőlem mit is érzek ezzel az egésszel kapcsolatban. Viszont választ nem kaphatott, hiszen én sem tudtam. - Reméltem, hogy nem azért sírtál, mert annyira szörnyű volt -gyönyörű mosoly kúszott arcára. Ahogy a boldogságát néztem teljesen feltöltődtem energiával, eszemben sem volt az álmosság.

- Szóval láttad, hogy sírtam -nagyot sóhajtottam, miközben belerúgtam az egyik apró kőbe, mely utamat állta. Keserűen vezette rám a tekintetét. Tudta, hogy ez mennyire fáj is nekem.

- Igen, mondhatni -halkan beszélt, szerencse, hogy semmi hangzavar nem volt körülöttünk. - Örülök, hogy eljöttél. Nélküled nem lett volna.. teljes -bökte ki, majd zsebredugta kezeit, majd leült az egyik színes padra. Szavai hatására önfeledtül elmosolyodtam, igazán jól esett, hogy így érez, vagy legalábbis ezt mutatja. Hiányoztak már a szavai, melyek minden egyes napomat szebbé tették.

- Azért jöttem leginkább -kezdtem bele, majd a táskámban kezdtem kotorászni. - Am, -próbáltam keresni a szavakat, de ilyenkor semmi nem jön ki a torkomon. Óvatosan megérintette a kezem, meg akart nyugtatni. Egyből átfutott a hideg gerincemen, elhúzódtam, majd a távolba néztem. Nem hagyhattam, hogy ismét a figyelmèbe kerüljek. - tudtam, hogy ha nem jövök el, akkor utáltam volna magam, szóval tessék -átnyújtottam neki az ajándékát, majd mosolyogva kerestem tekintetét. -Boldog szülinapot!
Meglepetten nézte az apró tárgyat, mely kezei között szinte teljesen elveszett. Elhúzta a száját, majd szinte észrevétlenül vállat vont.
- Oké, majd kicserélem egy szebbre- tette zsebre a gitár pengetőt, majd tovább sétált, mintha mi sem történt volna.

- Finn! -dühösen csaptam rá a vállára. Tudtam, hogy nem gondolta komolyan, én egy pillanatra mégis elhittem.

- Nyugi, csak vicceltem! Nagyon szép -gyermekiesen nevetett fel. Élvezte, ahogy durcáskodom, mint mindig. - Köszönöm, tényleg. Nem gondoltam volna, hogy emlékszel még a mániákus gyüjteményemre- most rajtam volt a sor, hogy elmosolyodjak. Sosem felejteném el.

- Ezt még régebben vettem neked. Mikor még.. érted -lehajtottam a fejem. A cipőm orra valahogy hirtelen sokkal érdekesebbnek bizonyult.

- Aranyos vagy, mikor elpirulsz -mondta ki hirtelen, szeme sarkában pedig már összefutottak a nevetőráncok.

- Nem pirultam el! Csak melegem van. Kanadához, meg a hóhoz képest itt meg lehet fulladni -persze ezt egyikünk sem hitte el. Az éjszaka alatt eléggé lehűlt az idő, lassan már fázni kezdtem. Rámkapta a tekintetét.
Utáltam, hogy mindig figyel. A szemkontaktus sosem alakult ki köztünk. Ő minden szava után a reakciómat leste, én viszont soha nem mertem rápillantani.

- Én is vettem neked valamit, Karácsonyra -szólalt meg pár perc néma csönd után. Meg akartam említeni a fogadalmat, miszerint úgy volt, hogy Karácsonyra nem veszünk egymásnak ajándékot, de végül elvetettem az ötletet. Már nem alkottunk párt, mindegy volt.

- Nálad van? -kérdeztem kíváncsian, ő viszont csalódottan rázta a fejét.

- Nincs, majd holnap odaadom- elmosolyodtam szavai miatt. Akkor úgy tervezi, hogy holnap is találkozzunk. - Mármint, ha ráérsz -javította ki magát egyből, én pedig keserűen nevettem fel.

- Öt napig itt leszek és semmi programot nem találtam még magamnak -vontam vállat, ő pedig megértően bólogatni kezdett. Imádtam, hogy újra vele lehetek, bármilyen furcsa is volt. Azt hittem haragszik rám, hiszen igen, én szakítottam vele. De az érzéseit jó mélyre rejtette, nem tudtam kiolvasni íriszeiből. - Vissza kéne mennünk -motyogtam halkan, igazából csak udvariasságból. Még el tudtam volna vele tölteni többszáz évet. Lassan felnézett az égre. A Hold fénye rávilágított arcára, kiemelve gyönyörű szemeit. Finn a bizonyíték, sokszor a sötét íriszekben lehet elveszni a leginkább.

Visszatérve a pia és cigifüst közé, apró undor szökött az arcomra. A friss levegő után ez maga volt a pokol. Finn megragadta a kezem és a színpad mögé kezdett húzni. Arcán hatalmas mosoly táncolt, mindenkinek illedelmesen köszönte meg a szülinapi kívánságokat, majd elterelte őket, hova is kell vinni az ajándékjait. A kezem viszont sosem engedte el. Voltak páran akik észrevették, de a részegség miatt holnapra már mindenki elfelejti.

- Be akarok rúgni -kiabált hátra Finn én pedig nevetve ráztam a fejem. Én is, Finn, én is. Úgy örökre.

Hátra érve már sokkal jobb volt a levegő. Itt már csak egymás szájában turkáló párok voltak, meg néhány eltévedt személy. Tudtam, helytelen amit teszünk, de kicsit sem érdekelt.
Egy szobába vezetett. Elég apró volt, négy fala sárga színekben tündökölt, volt bent egy tv, egy fotel és a kisasztalon rengeteg alkohol. Mindkettőnknek erre volt szüksége.

- Helen! -kiáltott fel Ayla és felugrott székéből. Egyből megöleltem őt. Míg együtt voltunk Finnel, nagyon jó kapcsolatba kerültünk. Már hiányzott. Ahogy a többiek is. -Azt hittük már, hogy ez a paraszt hagy téged teljesen elveszni -mérgesen pillantott Finnre, de a következő pillanatban ismét felém fordulva magyarázott. Talán kissé részeg volt. -Annyira boldog vagyok, hogy újra együtt vagytok, srácok -kijelentése meglepett, így persze egyből nemlegesen kezdtem rázni a fejem. A fiú bocsánatkérően pillantott rám, én viszont csak nevettem. Nem érdekelt.

Az éjszaka csodálatosan telt, egy álmom vállt valóra, hogy pár órára visszakerülhettem a régi társaságba, olyan emberek mellé, akikért régebben ölni tudtam volna. Mikor elindultam New Yorkba, az volt a szándékom, hogy letisztázzam a dolgokat Finnel, de ennél sokkal több dolog történt, amiért iszonyatosan hálás vagyok.
Már a buli vége felé járt, mikor mi még mindig a táncparketten voltunk, teljesen ittasan. Nem nagyon tudtam hol vagyok és mit teszem, de élveztem. Teljesen el volt veszve az uralmam a testem felett. Csak táncoltam, néha nevetve, néha sírva. És a többiek is hasonlóan tettek.

- Élvezed? -Finn vigyorogva állt előttem, az izzadságtól göndör fürtjei a homlokához voltak tapadva, rajzolt állkapcsa pedig szebbnek tűnt, mint valaha. Minimum egy fejjel magasabb volt, mint én. Ezért éreztem mindig annyira aprónak magam mellette.

- Nagyon is -halványan elmosolyodtam, aztán pedig együtt táncoltunk arra a borzalmas zenére. Ez volt az utolsó emlékem, onnantól teljes képszakadás.