𝒕𝒉𝒆 𝒘𝒂𝒚 𝒚𝒐𝒖 𝒍𝒐𝒐𝒌 𝒕𝒐𝒏𝒊𝒈𝒉𝒕 - 𝒇𝒊𝒏𝒏 𝒘𝒐𝒍𝒇𝒉𝒂𝒓𝒅

hetedik

A napok hamar elteltek. Fájt a tudat, hogy ott kell hagynom őket, de ugyanakkor tudtam, már nem tartozom hozzájuk. Nem követhettem őket mindenhová, bármennyire is szerettem volna. Egy korszak itt végleg lezárult. Mint ahogy azt az elején is elterveztem.

- Vigyázz magadra -csak Malcolm tudott eljönni. A többiek azelőtt már elbúcsúztak.

- Így lesz -mosolyogtam rá, s hagytam, hogy karjai közé vegyen. Hálás voltam neki, amiért ő nem hagyott cserben. Lemondta a programjait, mikor megtudta, senki nem tud elkísérni. Ezt pedig nem tudtam elégszer megköszönni.

- Szeretnéd, hogy valamit mondjak a többieknek, a nevedben? -szavai meglepetésként értek. Nem is gondolkodtam ilyesmin.

Körbenéztem a reptéren. Fehér és lila árnyalatok töltötték be színnel a helyet. Az emberek nem álltak meg egy percre sem, mintha nem tudták volna megbecsülni a körülöttük zajló dolgokat. Egy ölelés, és elválasztják őket szeretteiktől, mégsem látszott senkin izgalom, vagy szomorúság.
Az arcokat lestem, egyikről a másikról ugráltam tekintetemmel.

- Nem tudott eljönni, Helen. Sajnálom -arcomra helyezte kezeit, nyugtatni próbált. Ujjaival apró köröket írt le állkapcsomon, én pedig lehajtott fejjel tűrtem. Persze, hogy nem tudott. Anyának igaza volt.

- Köszönöm, hogy eljöttél. Rengeteget jelent -még egy utolsó ölelésre vontam. Erősen kapaszkodtam hátába, nem akartam elhinni, tényleg ott hagyom őket. -Most menj, szeretnék kicsit egyedül lenni, mielőtt jönne a gépem -elválltam tőle, ő pedig megértően bólogatott. Még eltátogott egy 'szeretlek'-eket, majd hátat fordítva, elhagyta a repteret.

Összetörten figyeltem, ahogy alakja egyre távolabb kerül, majd végleg eltűnik az épület falai mögött. Éreztem, nem teljesen a búcsúzás. Azt vártam Aylaval sírni fogunk, Finn el sem akar engedni. De ez közel sem állt a valósághoz. Hiszen el sem jöttek.

Összeszedtem a csomagjaim és elindultam a mustárszínű folyosón. Már nem fordulhattam vissza. Meg kellett tennem. Ott kellett hagynom őket. Ahogy hallgattam a lépteim halk koppanását a padlón, egyre nőtt bennem a fájdalom. Öt napon keresztül minden rendben volt, és most visszatérhetek a régi kerékvágásba. Vagyis azt hittem.

- Helen! -ott állt, pár méterre tőlem. Szakadt nadrág és egyszerű póló volt rajta. Tökéletesen nézett ki. Még ha akarta is volna, nem tudta elrejteni érzéseit. Szemeiből szikrázott a düh és a szomorúság. Óvatosan közeledtem hozzá, próbáltam megállítani lehulló könnycseppjeim. Nem lehetett ott. Lehetetlen.

- Helen -ismét megszólított. Most lágyabban, törékenyebben. Tőle szerettem a legjobban hallani a nevem. Mikor ő mondta, más volt. Vele minden az volt. -Emlékszel a karácsonyi ajándékra, amit mondtam? Hogy majd odaadom? -hevesen bólogattam. Gyönyörű mosoly ült arcán, szeplői szinte táncot jártak. -Nincs -mondta ki egyszerűen, közben gyermekiesen nevetett. -Azt akartam találkozzunk még, ezért jött az ajándék. Hiányoztál Helen! Mindennél jobban -a szavak könnyen csusszantak ki ajkai közül. Nem tudtam mit mondjak, mit tegyek. Ő is hiányzott nekem, de nem tudtam elmondani. Nem bírtam megszólalni.

- Annyira sajnálom -karjai közé vetettem magam, érezni akartam mindent, amit ő. Erősen szorítottam kezeim nyaka körül, fejem mellkasába fúrtam. Ő derekamat fogta, mintha az élete múlna rajta. Úgy szorított, mintha a következő percekben teljesen elveszítene.

Szerettem őt. De ez egy álommá vállt. Tudtam, hogy nem igazi. Bármit tett vagy mondott, semmi nem tudott megállítani. Nem csak a hazaútban, hanem az elfelejtésében. Mert ki kellett őt vernem az agyamból. Nem hagyhattam, hogy örökké ott kínozzon. -Mennem kell -szipogtam mellkasába, de nem eresztettem el. Túl szép volt ahhoz. Erősen szorítottam, érezni akartam minden részét. Beletúrt a hajamba, majd kezeit arcom két oldalára vezetve, apró puszit adott homlokomra. Ez a mozdulat megszokott volt nála, mégis akkor esett a legjobban.

Hátrálni kezdtem. Szemeimet csukva tartottam. El kellett érnem a gépem.

A szüleimmel való ismét találkozás, nos, alakulhatott volna jobban is. Persze, édesanyám sírva fogadott, és le is szidott mennyire aggódott, amiért nem kerestem. Nekem viszont egy könnycseppet sem ért meg, hogy újra láthatom őket. Szerettem őket, de nem volt teljes a hazaérésem. Hiányzott valami, és tudtam is mi.

- Beszéltél Finnel? Kibékültetek? - egy apától hallani ezeket a szavakat kiábrándító volt, de nem lepődtem meg igazán. Imádta Finnt, mindig elvitte magával horgászni és tanítgatta barkácsolni. És Finn is bírta őt, najó, néha panaszkodott a túl nagy lelkesedéstől. Hiszen olyan volt, mintha a fia lenne.

- Igen. Barátok maradtunk -nem akartam belevonni őket a részletekbe, hiszen tudtam, képesek lennének felkeresni őt. Így megtartottam a saját titkomnak.

Na meg a pincérsrácnak, a new york-i kávézóból. Miután Finn kilépett aznap az üvegajtón és el is tűnt az utcák tömegében, ott maradtam pár órát a hangulatos helyen. A fiút Timothee-nak hívták, nagyon aranyos volt. Ő is akkor szakított a barátjával, így teljesen megértett engem. Igen, meleg volt. Aztán bejelölt a közösségiken és azóta beszéltem vele minden egyes nap. Tanácsokat adott és segített. Iszonyat hálás voltam neki. Még akkor is, mikor áradozni kezdett, Finn milyen helyes.

- Bíztam benne, hogy ismét összejöttök -folytatta édesapám, de anyu csak rosszallóan rázta a fejét. Ő ellene volt. Nem meglepő.

- El sem kellett volna menned. Nem is értem -a pultnak dőlt, s szigorúan keresztbe fonta maga előtt a kezeit. Mérges volt, bár az információból, amit adtam neki, nem nagyon volt mire.

Nagyokat sóhajtva nyugtattam magam. Tudtam, anyu csak jót akar nekem, mégis, ez volt a legrosszabb, amit tehetett.
Elköszöntem szüleimtől, azt mondtam fárasztó volt az út, lefekszem.

Nem akartam tovább ott maradni. A szobámba vettem az irányt. Tudtam, mesélnem kellett volna nekik. Biztosan segítettek volna. De egyke gyerekként mindig is túlzott figyelmet fordítottak felém és a legapróbb dolog miatt is teljesen kiakadtak. Így hát elkényeztetett voltam. Miattuk. Apu nem volt olyan durva. Ő mindig határokat szabott és nem csak pénz által adott szeretet. Ő tanított és védett. Mindig a legjobbat akarta nekem.
Anyu viszont más volt. Neki egy hercegnő voltam. Nem a mesebeli. A rosszabbik fajta. Az, amely elé falakat raknak, nem tudják elérni a saját énüket. Beleszólnak az életükbe, a céljaik csak álmokká vállnak és más irányít, nem ők.

Nem sokkal később, apu egy borítékot csúsztatott be az ajtóm alatt. Egyből tudtam ki küldte, az írásból rájöttem

karácsonyi ajándék.
remélem nem hitted el, hogy tényleg nem kapsz tőlem semmit:(

finn