Our Tragedy (Drarry)

Three

Harry már-már kicsattant az örömtől, a javasasszony szobája felé menet. Nem elég, hogy az első próbán pazarul teljesített, mivel ő is bekerült a bajnokok közé a Tusába, de még meg is szabadul ma futári pályájától. Január tizenhatodikát írunk, ami azért emelkedik ki a többi nap közül, mivel ez az utolsó nap, hogy el kell juttatnia a mardekárosnak a bájitaltan leckét, ami nem kis örömmel töltötte el. A szőkét még mindig utálta, habár az a négy hónap alatt egyre kevesebbszer ócsárolta a szemüvegest, amit furcsállt is, de Harry maradt a "kutyából nem lesz szalonna" elvén és inkább annak tudta be hogy azért a mardekáros is belefárad abba hogy folyamatosan frappáns megjegyzéseket tegyen griffendéles ellenségére. Ezért hát nem nagyon reménykedett abban hogy megszabadul a Malfoy-terror alól. Hisz arról a fiúról sütött hogy egy öntelt görény, aki mások csesztetésében leli örömét. Harry ezekkel a gondolatokkal lépett be az ajtón hogy végre megszabaduljon egy fölös tehertől.

-Tessék!- adott oda egy pergamenlapot a griffendéles.- Ez az utolsó.- jelentette be egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében.

-Hála Merlinnek!- dőlt hátra ágyába a mardekáros. Harry ahogy a fiú ágya mellé nézett, megpillantotta az összepakolt holmijait. Ezek szerint ma már nem itt tölti az éjszakát, gondolta a fekete hajú.

-Inkább én mondhatnám ezt, mivel nem neked kellett minden héten háromszor elhozni a leckét a számodra legutáltabb személynek.- vágta oda a szőkének, aki csak önelégült mosolyra húzta ajkait.

-Ja lehet, de viszont nem neked kellet napi négy órát erre a gépre kötve lenned.-mutatott maga mellé egy derékig érő kőből és műanyagból összebarkácsolt valamire, amitől Harry hátán a hideg futkosott. A fiúnak még csak ötlete se volt, ugyan hogyan kéne használni azt a valamit, és hogy egyáltalán hogy működik a gyakorlatban, de nem is akarta tudni, amit Malfoy a smaragdzöld tekintetből azonnal kiolvasott, mire arcán egy győztes mosoly jelent meg. Gondolatában az játszódott le hogy valami olyat is átélt amitől a "kiválasztottnak" is a hideg futkos a hátán, és ettől még nagyobbra nőhetett a már így is hatalmas egója.

-Na, látod! De azért kösz hogy el...- harapta el a mondat végét, mikor realizálta, hogy mit is akart éppen mondani. A szemüvegesnek tágra nyíltak szemei, majd elmosolyodott.

-Nem gondoltam volna, hogy megélem a napot, amikor Draco Malfoy köszönetet mond.- tört ki hangos nevetésbe, mire a másik arcán enyhe pír jelent meg a szégyenérzettől.- Méghozzá pont nekem.

-Nem emlékszem hogy ez történt volna!- tagadta a Mardekár hercege, amit Harry nem tudott komolyan venni.

-Még a végén kiderül, hogy vannak érzéseid.- hagyta figyelmen kívül a griffendéles majd elindult a Nagyterem felé, hogy megvacsorázzon barátaival.

Habár Harry jót szórakozott a szőke fiú "nyelvbotlásán", az inkább csak dühös volt a másikra. Nem értette, hogy egy Potter féle kis túlélő, hogy volt képes ekkora sebet ejteni egy Malfoy büszkeségén. Egy Malfoy sose kér bocsánatot senkitől, de most mégis kicsúszott a száján. A mardekáros nem értette hogyan történhetett, hisz apja haladéktalanul belé nevelte, hogy sose mondjon köszönetet. Azt csak a gyengék teszik, a bocsánatkérésről nem is beszélve. Apja, Lucius Malfoy, mindig is mondta neki, hogy nagy dolgokra hivatott, és nem is olyan rég beavatta abba is, hogy ezeket a nagy dolgokat a Sötét Nagyúr mellett fogja véghez vinni. Először lesújtotta a dolog, sokáig tiltakozott is ellene, de nem olyan rég beletörődött és elfogadta sorsát. Legbelül viszont őrjöngött, és félt is, ha ez az egész eszébe jutott. Legbelül tiltakozott, de ezt az érzést elnyomta. "Egy Malfoy nem mutatja ki érzelmeit".

***

Hry, aszt megeszefd?- csámcsogta Ron utolsó szelet pirítósának falatjait, majd a szemüvegesére sandított. Hermione csak mérgesen elfintorodott.