𝐅𝐋𝐎𝐖𝐄𝐑𝐒 | ✓

T H R E E

A retró stílusban berendezett bár ablakain beömlött a késő délutáni nap melengető fénye, megvilágítva a
fekete-fehér csempét, a piros, műanyag asztalokat, és a puha, fekete bőrrel bevont bárszékeket. Tökéletes,
már-már idilli hely volt ez egy első randihoz. Az egyik boxba ültem be, legjobb barátnőm társaságában, és mindkettőnknek rendeltem egy-egy csokis-mogyoróvajas shaket extra tejszínhabbal a tetején. Reméltem, hogy a tömény, édes kalóriabomba elnyomja Becca randi előtti krónikus pánikrohamát, ami már legalább két órája kínozta. Az egész még otthon kezdődött, amikor a barátnőm könnyek között vallotta be nekem, hogy ő bizony képtelen elmenni erre a találkozóra, annyira fél, hogy leégeti magát. Mire beleerőszakoltam csodálatos ruhájába, már egész testében remegett, így hát kezébe nyomtam egy doboz hűtött sört, majd leültettem a tükröm elé, és megcsináltam a sminkjét. Össze-vissza álló mézszínű tincseit finom loknikba sütöttem, és késznek is nyilvánítottam az aggódó lányt.

– Lehet nem is fog eljönni. – motyogta kétségek között Rebecca, és hatalmasat kortyolt a shakejéből. Én is beleittam a sajátomba, majd egy hatalmas sóhajjal nyugtáztam, hogy pont olyan finom, amilyennek lennie kell.

– Már két percet késett. – folytatta a siránkozást Becca, nem zavartatva magát.

– Két perc még nem a világ vége. – szakítottam félbe a panaszáradatot – És arról se feledkezz meg, hogy Ethan minden nap dolgozik.

Éppen, amikor az utolsó szó is elhagyta ajkaimat, megcsendültek a kávézó ajtaja felé felszerelt apró csengettyűk. Valaki megérkezett a kis helyiségbe.

– Jó napot! – kúszott egy reszelős, mégis fiatalos hang a fülünkbe.

– Ez ő! – suttogja felém csillogó szemekkel Rebecca, miközben izzadt tenyerével körülfonta a kezemet, és megszorította azt – Szurkolj! – nézett rám utoljára izgatottan, majd kicsusszant a boxból. Magamra maradva még bólintottam egyet, bár tudtam, hogy ő ezt már nem láthatta.

Még hallottam, ahogy Becca izgatottan motyogott valamit Ethannek, majd elvitte hangjukat a zörgő turmixgép zaja. Kényelmesen hátradőltem, és hagytam, hogy a pincér elvigye félig teli poharamat, a barátnőmével együtt. Pár percig csak ültem, és igyekeztem minden porcikámmal magamba szívni a hely varázsát. Kilencedikes korom óta jártam ide, és már az első alkalommal elvarázsolt a hatalmas toronyházak között megbúvó, lazacszínűre mázolt hely, ez most is így történt. Nem akartam még hazamenni, abba a hatalmas, de üres házba. A szüleim ugyanis igen fontos embereknek minősültek a szakmájukban, és bár igyekeztek a lehető legtöbbet törődni az egyetlen lányukkal, velem, a rengeteg üzleti út miatt ez nem igazán sikerült nekik. Ígyhát pár év alatt teljesen önállóvá váltam. Általános iskolában még ott volt a nagymamám, aki mindenben igyekezett a segítségemre lenni, de aztán Nagyi meghalt, én pedig véglegesen a saját lábamra álltam, ami eleinte egy picit ijesztő volt, de gyorsan beletanultam.

Oldalra fordultam, és kihalásztam a laptopom tarka virágokkal borított hátizsákomból. Úgy döntöttem itt töltöm el a délutánom, a kedvenc sorozatom társaságában. Ahogy felcsendültek a Timeless főcímzenéjének első akkordjai, elégedetten hátradőltem a párnázott székben. Nem egyszer néztem már végig a sorozat mindkét évadát, de még mindig nem tudtam betelni vele. Izgatottan, csillogó szemekkel figyeltem a főszereplőket, mikor egy magas árny vetült az arcomra, és felcsendült egy, általam túl jól ismert, hang.

– Hello, M! – meglepődve kaptam fel a fejem, egyrészt a becenév miatt, másrészt, hogy megbizonyosodjak arról, tényleg nem csalt a hallásom. Immár sokadjára találtam szemben magam azzal az őrületesen fehér, és széles mosollyal.

– Owen? Mit keresel te itt? – vontam kérdőre a fiút, összevont szemöldökkel.

– Igazából csak egy turmixért jöttem, de aztán megláttalak téged. Leülhetek? – nagyot sóhajtva bólintottam egyet, majd újra a laptopom képernyője felé fordítottam a figyelmemet.

– Mit nézel? – jött az újabb idegesítő kérdés a velem szemben ülőtől. Ha van valami, ami igazán feldühít, az az, ha nem hagynak békén sorozat nézés közben, és ezt a fiú, rövid időn, belül már kétszer is megtette.

Owen időközben már a pincér által kihozott epres shaket szürcsölgette, miközben érdeklődve fürkészett engem smaragdszínű szemével. Hirtelen kevésnek éreztem azt a lenge, boyfriend stílusú farmert, és azt a sárga-fehér csíkos pólót, amit a Rebecca randijára való sietős készülődés közben húztam magamra. Nem válaszoltam, csak felé fordítottam a képernyőt. Ha tényleg tudja mi ez, így is felismeri, ha nem, akkor a címből sem tudná. Arogáns? Talán, de egyre jobban kezdett kihozni a sodromból, főleg az, hogy milyen hatással volt rám.

– Érdekesnek látszik. – tűnődött hangosan. Ez most komoly?

– Akarod te is nézni? – tettem fel a költői kérdést szemforgatva, miközben magamban már a tenyeremet dörzsöltem össze ördögien. Hiszen ember legyen a talpán, aki a második évad, negyedik részénél megérti az összefüggéseket. Végre valami, ami fejtörést okoz neki!

Csak biccentett egyet, majd gond nélkül átcsusszant mellém, a testéből áradó hő azonnal felmelegített, nem mintha annyira fáztam volna, ugyanis a meleg, napos idő ismét beköszöntött Los Angelesbe, száműzve az esős rossz időt. Újból elindítottam a filmet, majd Owenről tudomást sem véve merültem el a képkockákban. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer itt fogok ülni, és egy ilyen helyes fiúval nézem a kedvenc sorozatomat. Egy helyes fiúval, akinek barátnője van. A fejemben megszólaló gonosz kis hang hatására, kissé távolabb csúsztam a mellettem ülőtől. Azonnal megéreztem karja melegének hiányát fedetlen bőrömön. Valamiért vonzott a közelsége, de nem tudtam megmondani, hogy mi lehet az oka.

– Bakker! – hallottam meg mellőlem meglepődött hangját – Ez a faszi rohadt nagy arc. – folytatta, csillogó szemekkel a képernyőre meredve.

– Majdnem olyan nagy, mint én. – tette még hozzá, pár percel később, és provokatívan felhúzta a szemöldökét.

– Hah, álmodozz csak. – forgattam meg játékosan a szemeimet, majd ismét a képernyőn folyó eseményekre koncentráltam.

Amikor vége lett a résznek, és már csak a stáblista futott a szemünk előtt, úgy gondoltam, ideje a távozás hímes mezejére lépnem. Feltápászkodtam a kényelmesen párnázott székből, és lezártam a laptopom tetejét, majd begyömöszöltem a táskámba. Kissé kínosan feszengve elköszöntem Owentől, majd kifelé vettem az irányt. Mielőtt kiléptem az utcára, megkerestem tekintetemmel Rebeccát, aki éppen a lelkesen magyarázó Ethant hallgatta, és biztatóan rámosolyogtam, visszamosolygott, majd ismét a fiúnak szentelte a figyelmét.

Kényelmes léptekkel indultam el hazafelé. Hat óra körül járhatott az idő, így a nap sugarai még kellemesen perzselték fedetlen karomat. Nem siettem sehová, bőven volt időm a gondolkodásra. Gondolataim Owen körül forogtak, megint. Nem gondoltam, hogy ennyire egyezik az ízlésünk, és, hogy ennyi közös vonásunk van. De hát miről is beszélek, nem is ismertem őt.

Owen Hamilton egy két lábon járó rejtély volt számomra, és azon kaptam magam, hogy meg akarom őt fejteni.

↪️to be continued↩️

➖➖➖

Sziasztok! Elősször is elnézéseteket szeretném kérni, amiért ilyen sokat kellett várnotok a részre, sok minden összejött most az életemben, elvesztettem egy számomra nagyon fontos személyt. Másodszor pedig szeretném megköszönni a 700+ megtekintést és a 133 voteot. Hihetetlenek vagytok! A véleményeiteket most is szeretettel várom komiba, vagy privátba.
És nagyon szépen köszönöm foreveryounggirlx  segítségét!
Puszi, A