Moinea

5. fejezet: Fiara (by tarjanterez)

Deja-wu érzésem támadt. Reméltem, hogy nem megint fanyűvők. Közelebb értem, és megláttam a sikító illető támadóit. Vadállatok fogtak közre egy apró, legfeljebb 8 éves kislányt. Szőke haja éppen olyan volt, mint az enyém. Sportos alkata, és virágos ruhácskája volt. Szeme zölden égett, harcias ábrázata alapján inkább harci kiáltás volt, amit hallottam. Kezével körző, hullámzó mozdulatokat tett, ezeket pedig valami ijesztő, fénylő zöld köd követte. Hirtelen egy sakál felé csapott (nagyon megszaporodtak mostanában), mire az nekicsapódott egy fának, és szédelegve tántorgott arrébb. A lány a ködből kötelet formázott, körbefordult, mire az állatok egymás után estek hasra. Ezek után az összeset elintézte: hozzávágta valamihez, vagy valamit vágott hozzá. Eloszlatta a ködöt, mire a szeme ragyogása is kihunyt. Nevetve körbe ugrálta-táncolta a tisztást, majd észrevett minket. Megállt, és abbahagyta a nevetést is. Furcsa arcot vágott.

- Ti kik vagytok? - kérdezte végül. 

- Szia! Én Fiara vagyok, ő Tom, a dobozjeti pedig Práti. - mutattam be kis társaságunkat. Tom kezet is nyújtott neki. - Na és te...? - kérdeztem rá, miután nem reagált semmit.

- Sziasztok! Jajj de örülök, hogy találkozom valakivel! Chimi vagyok. - kiabálta, miközben minden előzetes figyelmeztetés nélkül a nyakamba ugrott. 

- Öhm... Szia Chimi, mi is örülünk neked. - próbáltam kedvesen lefejteni a nyakamból a kislány szorosan ráfonódó karjait, és végül sikerült is. Ekkor azonban, Prátit simogatva beszélni kezdett. Én még életemben nem hallottam senkit ilyen gyorsan és ilyen sokat beszélni. Félbe se lehetett szakítani.

- Én a szüleimmel élek itt a közelben. Nagyon kedvesek, és borzasztóan szeretem őket, de mégsem gyerekek, akik a barátaim lehetnének. Ti ugye már a barátaim vagytok?! Nagyon örülök, hogy vannak barátaim! Gyertek, megmutatom a házunkat. Nincs olyan messze.

- De mi...

- Menő helyen lakunk. Van egy rózsaszín patakunk, és a ház négy topófára támaszkodik. Sárga a tetőnk, mert ez elriasztja a sakálokat, tudtátok? A világító murmuda pedig a fanyűvőket. Ezért próbálunk mindig murmudát ültetni, de ha meg is marad, világítani nem fog. Gyertek, és megmutatom.

- Chimi...

- Ne félj, biztos el tudtok menni odáig! Nem olyan sűrű az erdő, mint amilyennek tűnik. Van sok kis utacska, ahol át lehet jutni. Szedhetünk anlát is. Vadon terem, és ilyenkor a legfinomabb. Ráadásul anyukám csinálja a legeslegfincsibb anlalekvárt az egész világon! Majdnem jobb, mint a friss. A kalomalekvár viszont valami borzalmas. A kalomát csak befőttként lehet eltenni, frissen épphogy ehető, a sütit feldobja, befőttként finom, lekvárként pedig ehetetlen. Ja és képzeljétek, van egy cicám. Murcinak hívom.

- Kérlek...

- Folyton gágog, ezért kint alszik. Van egy fészke, el nem hagyná a világért sem. Két lépés jobbra, két lépés balra, nem nagyobb, de ő nagyon lusta, és fél is. Amikor kicsi volt, megtépte egy sakál, azóta csak három füle van, kettő leszakadt. Az egyik farka is eltört, van benne egy furi hajlás. A szeme akkor még normális, rózsaszín volt, de azóta belilult, alig lát vele. - és csak beszélt, beszélt, és beszélt. Már majdnem otthagytam, hogy beszéljen magának, amikor végre szóhoz juthattam. Ugyanis kérdezni kezdett.

- Ti hogy kerültök ide? Láttátok, hogy legyőztem a sakálokat? Ja, és kik is vagytok pontosan? Meséljetek! - Tom rám hagyta a beszélés jogát, nekem ez jobban megy.

- Először is: láttuk a küzdelmedet. Különleges erőd van. Nekünk is van valami képességünk. Nekem minden nap más: ma furcsa sugallatokat kapok. Például azt, hogy ide kell jönnöm. Tom csak elkísért. Az mond neked valamit, hogy Elfeledett Nemzedék? –megijedtem, hogy ennyi volt, újra csak ő fog beszélni, kivételesen csak a fejét rázta, így folytathattam – A Csapás? Vagy nem hiszel az Írókban? Akkor atomrobbanás? – kérdezgettem, hogy ne kelljen annyit magyarázni. Reménykedtem, hátha érdekli eléggé a történet, és hagy beszélni.

- Én a robbanás után születtem, de tudom, miről van szó. Valami katasztrófa történt, ugye? Azért tudok ilyen menő dolgokat. Na, mesélj tovább! – Így hát elmeséltem neki életünk történetét, kezdve a robbanással, és befejezve akkori helyzetünkkel. Ő figyelmes hallgatóságnak bizonyult. Tudtam, hogy ha befejezem, akkor újra ő fog beszélni, úgyhogy egy kérdéssel zártam.

-... Na és neked mi pontosan a képességed?

- A radioaktív sugárzást aktiválom, és irányítom. El sem tudnád képzelni, mire nem képes az élőlényekkel. - Olyan szakszerű választ adott, amire egyáltalán nem számítottam. - Megzavarhatja a mozgáskoordinációt, megváltoztathatja a súlyt, átrendezi a sejtszerkezetet, ezáltal regenerálhatja, vagy megbéníthatja az alany egy végtagját, esetleg az egész testét. Ezeket természetesen teljesen véletlenszerűen. Én csak annyira vagyok képes, hogy ideiglenesen motiváljam, és a kívánt irányba tereljem ezt az erőt. Képzeljétek, egyszer... - kezdte újra az érdektelen dumát. Tündéri ez a Chimi, csak elviselhetetlen.

Az egészből végül az lett, hogy meggyőzte Tomot, hogy tartson vele. Hiszen ő csak ismeretet akart gyűjteni. Én kénytelen voltam követni őket. Észrevettem, hogy a kiborgot valóban érdekli a kiscsaj dumája. Szépen elmagyarázta, hogy honnan ismeri fel az utat, aminek az lett a vége, hogy nem ismerte fel. Szegénykének fogalma sem volt arról, hogy merre kell menni. Besötétedett. Chimi már majdnem sírt. Ekkor fölajánlottam, hogy menjünk vissza a faluba, majd másnap reggel megkeressük az otthonát.  Beleegyezett, így föltettük Práti hátára, és visszasétáltunk. Jasmine egy újabb kiakadással fogadott minket.

- Hol voltatok ennyi ideig? Halálra aggódtuk magunkat miattatok. Ez meg ki? - vette észre az immár alvó Chimit.- Ugye nem akarod őt is befogadni?!

- Eltévedt. Csak alszik egyet, és holnap reggel hazakísérem. Ne aggódj, senkit nem fog zavarni. - győzködtem magamat is. 

- Hagyjuk az erdő közepén? - fogta a pártomat Tom is. - Eleget tudok róla ahhoz, hogy nem éjszakáznék kint. Sakálok, fanyűvők, loschkák, mérges növények. A mi lelkünkön száradna a halála.

- Oké, de senkinek egy szót se! Engem vonnak felelősségre miattad. - morgolódott, majd elrepült. Mi besiettünk a Presterbe, Chimit Tom vitte a karjában. Poppy, Mira és Cody még ébren voltak, beszélgettek valami komolyabb, de nem fontos témáról. Amint beléptünk abbahagyták, és Poppy hozzánk fordult.

- Mégis hol a... ez meg ki a franc? - kérdezte lesajnálóan.

- Chimi. Az erdőben találkoztunk vele. Szerencsétek, hogy alszik, ébren rengeteget beszél, és ugrál. Eltévedt, reggel visszük haza. - foglaltam össze az elmúlt órák eseményeit dióhéjban. - Átviszem a másik szobába, csak gondoltam, szólok.

- Na ez a magyarázat arra, hogy merre jártak órákig. - mondta Cody, társainak címezve szavait. - Engem személy szerint nem zavar a kislány, de azért lehetőleg ne hangoskodjon. Reggel szeretnék sokáig aludni. - ezzel mindenki egyetértett, és már álmosak is voltunk, így már csak megágyaztunk, és elmentünk aludni. Reméltem, hogy megtalálom Chimi szüleit, pedig akkor még csak nem is sejtettem, hogy ez milyen erősen ki fog hatni az életemre...

Bocs, rövid lett, de nem akartam tovább húzni, így is egy évezredbe telt, míg megírtam, de iskolakezdés volt, na. Meg ez jó befejezés volt. Én is megyek aludni. Arrivederci! Bona notte!