Moinea

15. fejezet: Fiara (by tarjanterez)

- Most akkor mi legyen? - kérdeztem, csak úgy bedobva a közösbe a kérdést. Az előző napot végiggyalogoltuk, lédús gyümölcsöket ettünk, és csak egy picit féltünk. Este egy hatalmas levelű sátorbokor alá húzódtunk. Reggel kerestünk néhány nagyobb gyümölcsöt, majd leültünk megvitatni az elhangzott fontos kérdést. 

Mindenki csak a vállát vonogatta. Örültünk, hogy kiszabadultunk, és igazából jól megvoltunk. Úgy döntöttünk, hogy pár napig maradunk. Elég messze jutottunk a Kórháztól, nem sok civil merészkedik be a mutáns dzsungelbe, de aki maga is mutáns, az otthon érzi magát. Egy terep, ami nekünk lett kialakítva, ami védelmez minket. Abszolút ilyen érzésem volt. Mintha hozzám tartozna a hely. 

Végül abban maradtunk, hogy jobb ötlet híján haladunk tovább, egész egyszerűen távolodva a helytől megyünk, és majd az Írók (vagy a véletlenek, ki miben hisz) az utunkba vetnek valamit. Szóval tovább indultunk, úttalan-utakon, gyökerekben, növényekben botladozva. A világ legtöbb helyének megvannak a saját színei, amik jellemzik. Például a Kórházak fehér-szürkéi, amikbe tompa, undok színek keverednek, vagy a druidák sárga-barnái, kevés élénk színnel. Az erdő azonban minden színű. Nem virít ki belőle semmilyen élénk, vagy éppen mély, sötét szín. Minden beleolvad a környezetébe. Ezért vettük észre csak utolsó pillanatban az egyik gombacsoport tövében a két elhagyatott gyereket. A Kórházból szökhettek meg, az egyenruhájuk azonban szakadt volt, és kopott. A két gyereket Mira ismerte föl először.

- Ők nem azok a kölykök, akik kirobbantották a labor falát? - kérdezte súgva tőlünk. Ekkor már mi is láttuk. 

- Buro! Enla! Sziasztok! - köszöntem nekik mosolyogva, amikor odaszaladtam hozzájuk. Még mindig fogták egymás kezét. Szomorú, elgyengült mosoly volt a válasz. 

~ Ti jó Írók, ezek napok óta nem ettek semmit! ~ futott át a fejemen. Körülnéztem. Itt lépten-nyomon ehető növények találhatók, szegények ezt se tudják. Szedtem nekik néhány sárga glint. Rávetették magukat. Amíg ők ettek, a társaim is közelebb jöttek. Bemutattam őket egymásnak. A kórházi, fásult, és elgyötört állapotban erről szó sem lehetett. Beszélni sem beszéltünk.

- Velünk tartotok? - kérdeztem. - Még nem tudjuk, hova tartunk, de ti sem úgy néztek ki, mint akiknek lenne hova menniük.

- Szívesen. - felelte Enla. - Köszönjük. - mosolyodtak el mindketten. Még mindig megriasztott a kinézetük, de itt, a vadonban nem volt olyan rikító. Poppy szemrehányóan, meglepetten nézett rám, mintha azt akarná mondani: - Ezt meg miért kellett? Próbáltam üzenni neki az arckifejezésemmel, hogy értse meg, nem hagyhatjuk itt őket. Láttam rajta, hogy nem akar az ,,idegen" gyerekekkel közösködni, elutasítja őket, sőt, már-már megszólalt, hogy tiltakozzon, de ekkor megdördült az ég, és eltalálta az orrát egy kövér, lilás vízcsepp. Prüsszögött, akár egy cica, Tom meg nevetésben tört ki, de ekkor az ég is leszakadt. Gyorsan behúzódtunk a pacamintájú gombák alá. Szerintem azért lettek kitalálva, hogy a szegény mutánsok ne ázzanak el az esőben, ha MBSz-esek üldöznék őket, és nem lenne hova menniük. Jó, ez tényleg hülyeség.

Ültünk a gombák világos színű törzsei között, néztük a szivárvány minden színében ragyogó esőcseppeket, és valahogy furcsa béke és nyugalom szállt ránk. A Napot eltakarták az esőfelhők, de a közülük ki- kivillanó fénye játékosan megcsillant az esőcseppeken. Annyira szép volt, ahogy megvillant a fény, megtört a piros, narancs, sárga, zöld, világoskék, sötétkék, lila vízcseppeken. A kevert színek alkotta rózsaszínek és barnák, fehéresek és türkizek annyira tökéletesen egészítették ki az egésznek az összhangját, mintha erre születtek volna. Hogy gyönyörködjünk bennük. Csöpörgött a víz, zuhogott, a földön pöttyös-foltosra keveredett. Színei elnyomták a növények össze-visszaságát. Még a villámok is tetszettek. Időről időre megvilágították a tájat, ezer apró színpöttyöt vetítve a világra. A dörgése is megnyugtató. Mintha egy idős bácsi morogna. Csak úgy morog, megszokásból, de nem is  haragszik. 

Csak csöndben néztük az elénk táruló csodás varázsvilágot. Senki nem szólalt meg, nem akartuk megtörni a békét, a csendet, a némaságot. A mutáns dzsungel ritkán mutatja ezt a gyönyörűszép oldalát. Vagy csak ritkán vesszük észre. Ez olyan érzés volt, mintha egy pillanatra igazi otthont találtam volna. Hangulat kell az esőhöz is. Meghitt boldogság. Hinni kell, hogy semmi rossz nem történhet, hiszen az eső, a természet, az a hatalmas erő sem bánt. Az embereknél sokkal hatalmasabb az, ami körülvesz minket. Sokkal erősebb. Az emberek annyira eltörpülnek e mellett a hatalom, erő, és energia mellett. Nem bánthatnak. Egyelőre biztosan nem. És most elég a jelenre figyelni. Most jó így. Most minden rendben, legalábbis azt hiszem. Úgyhogy élvezzük ki.

Órákig ültünk szótlanul, az esőt nézve. Aztán lassan mozgolódni kezdtünk. Az eső még mindig szakadt, és a varázsa sem szűnt meg, de valahogy a nyugalom lassan szertefoszlott. Nem lettünk idegesek, vagy ilyesmi, csak felgyorsultunk picit, mintha félálomból ébrednénk, lassan, kellemesen.

- Mit fogunk csinálni? - törte meg váratlanul a csendet Enla. A kislány mosolyogva dobta a válla mögé ezerszínű hajzuhatagát, mit sem sejtve tanácstalanságunkról.

- Tudod, Enla, ez egy nagyon jó kérdés. Olyan jó, hogy nem tudjuk rá a választ. - válaszoltam neki. Mosolygott.

- Szerintem keressünk valami biztos helyet. - mondta meglepően bölcsen a mellette ülő Buro. Ennyi idősen is rögtön rávágta. Túl sokat tapasztaltak szegények.

- Jó ötlet - válaszolt enyhén ironikusan Mira -, csak kár, hogy nincs senkink, akihez mehetnénk.

- Akkor keressünk valakit! - mondta ki a legtriviálisabbat, de mégis legabszurdabbat a kisfiú. Én elmosolyodtam, Poppy rosszallóan rázta a fejét, Mira felsóhajtott, Cody lehajtotta a fejét. Tom azonban egészen furcsán reagált.

- Keressünk valakit, aki biztos segít nekünk... - gondolkozott el. - A Kórházban, amikor elaltattak, és azt hitték, még nem tértem magamhoz, beszélgettek egy emberről. - kezdte a magyarázatát. - Arról beszéltek, hogy valaki, nem hallottam, kiről volt szó, miért nem szökött hozzá. Ezt az embert valami Surgureznek hívják, és nem él messze. Ha valakin közülünk segített volna, hátha minket se dob ki. - vetette fel mintegy ötletként.

- Surgurez... Surgurez az anyám leánykori neve! - kiáltott föl Cody. Mind felé fordultunk. - A nagybátyám talán tényleg él! Az orvosoknak igazuk volt, valóban hozzá indultunk. - nevetett olyan boldogan, amilyennek rég nem láttam senkit. - Tudtam! - ugrott fel hirtelen. - Tudtam, tudtam, hogy csak hinni kell benne! - A levegőbe akart bokszolni, de az útját állta a gomba, így csak összemaszatolta az öklét, de nem zavarta. Boldog volt, akár egy kisgyerek. Mind vigyorogni kezdtünk, szépen lassan kúszott föl a mosoly az arcunkra. Olyan érzés volt, mintha lenne célunk, tudnánk mit kezdeni a jövőnkkel. Vagy legalábbis elindultunk volna azon az úton, hogy ezt megtaláljuk.

Az eső lassan elállt, és csak az ezerszínű pocsolyák és tócsák maradtak, amik egy kicsit Enla tincseire emlékeztettek. Kiléptünk a gombák védelme alól, és szaladgáltunk ide-oda, játszottunk a vízzel, lezárva a korábbi életünket, és egy újat kezdve. Az eső mindent elmosott, elmosta a véleményeinknek a különbségét, elmosta az emlékeinket arról a helyről, amire még gondolni is rossz, elmosta a nehezteléseinket egymás irányába. Egy új jövő várt ránk. Valami, amiről csak az Írók tudják, mit rejt.

Lassan összeszedtük magunkat, és elindultunk a város felé, aminek helyéről egyedül egy iránytű árulkodott. Belevágtunk a kalandba, ami biztosan több jót hoz majd, mint eddigi életünk. Beszélgettünk semmiségekről, nevetgéltünk, néztük a tájat. Mintha minden rendben lenne. Bíztam benne, hogy ez így is marad, ameddig csak lehet.