Újra együtt //Shawn Mendes fanfiction\\

5.rész

Lemásztam Shawn öléből, és az ajtó irányába mentem. Remegő kézzel nyomtam le a kilincset. Senki sem állt ott. Shawn jött szorosan a hátam mögött. Aaliyah ajtaja előtt viszont megint megtorpantam.
-Figyelj, ezt elintézem én. – simítottam végig a fiú mellkasán.
-Szeretlek. Menthetetlenül beléd estem, és ő csak nem tudja feldolgozni. Ne vágj semmi olyat a fejéhez. – adott egy csókot. Bólintottam. Kopogtam kettőt, de nagyon gyenge volt. Szerintem nem is hallotta, szóval újra megtettem.
-Nem érdekel! – kiabálta. Benyitottam a szobájába. Az ágyán kiterülve telefonozott.
-Beszéljünk, mint két érett nő.
-Csak 15 vagyok. – forgatta meg a szemét.
-De érettebb a korodhoz képest, szóval szeretnék szót érteni veled.
-Hajrá. Magyarázd meg azt, amit az előbb műveltetek a TESTVÉRÜNKKEL. – emelte ki a szót.
-Szeretem, ő is szeret engem. Akarjuk a kapcsolatot, és boldoggá tesszük a másikat.
-Leléptél öt évre! Azt hittem, soha többé nem látlak. Csak tudod, jobb lett volna ha soha többé nem látlak, mint ami az előbb történt. Azt hittem, hogy csak szaros barátok vagytok!
-Már a költözésem előtt is szerettük egymást, csak még nem vallottuk be.
-Tudod hányszor sírtunk miattad? Mert elmentél egy szó nélkül? El tudod képzelni, hányszor hallottam őt zokogni? Hányszor futottam össze vele a konyhába, mert kiszáradt a sok sírástól, és kiment egy kis vízért? Borzalmas volt vörös szemekkel látni őt. Utált iskolába járni.
-Aaliyah én tudom, hogy hibáztam. De hidd el, hogy én is szenvedtem.
-Mindig amikor vége volt egy koncertjének bejött este a szobába, és szomorúan közölte, hogy megint nem látott.
-Sajnálom – kezdtem sírni.
-Hé! Semmi baj. – ölelt magához. – Csak légyszi ilyet soha, de soha a büdös életbe ne csinálj még egyszer!
-Már soha nem hagylak el titeket! – töröltem le az arcomon végig gördülő sós könnycseppet. – mesélj valami vidám dolgot is. Fiúk? – húzogattam a szemöldököm.
-Áh! Dehogy is. Esélytelen.
-Pff. Menj oda elé, dobd meg a hajad és nézz a szemébe. Aztán mondd: teccesz, járunk? – mondtam kellemes akcentussal. Felnevetett, ami olyan nyugtató volt. Shawn óvatosan benyitott.
-Minden oké? -dugta be a fejét.
-Persze. – mosolyogtam rá. Bejött és becsukta maga után az ajtót. Leült a hátam mögé, és a kezét a derekamra tette.
-Amúgy brutálisan édesek vagytok együtt. Bocs, hogy kiakadtam, csak kicsit össze vesztem Amy-vel.
-Mi történt? Akarsz róla beszélni? – néztem a barna szemeibe.
-Nem. Nem olyan lényeges.
-De ha bármikor el szeretnéd mondani, akkor hívj fel. – vettem ki a kezéből a telefont, majd bele írtam a számom.
-Ezt az enyémmel is. – nyomta a kezembe Shawn a telefonját. A háttérképén mi szerepeltünk 5 évesen.
-Ezt a képet újra kéne alkotni valamikor. – simítottam végig a kijelzőt.
-Az jó lenne. Amúgy a képre annyira aranyos dolgokat írtak. – mosolygott.
-Tuti voltak, akik a halálom kívánták – adtam vissza a telefonját.
-Azokkal nem kell foglalkozni. – nyomta vissza a kezembe. A képernyőn az ujjlenyomat azonosító volt.
-Tegyem bele az ujjam?
-Aha. Nincs rajta olyan, ami nem tartozna rád.
-Készen van az ebéd – nyitott be Colgate mosollyal Karen. Feltápászkodtunk az ágyról, és kimentünk a konyhába. Segítettem Karen-nek megtéríteni, habár eléggé ellenezte. Csendben ebédeltünk, csak az evőeszközök csattanását lehetett hallani, amikor találkoztak a tányérral. A telefonom őrült zúgásba kezdett a zsebemben. Nem foglalkoztam vele, azt hittem abba hagyja. Aha. A fenéket.
-Mi a? – vettem a kezembe a készüléket. – Zaklat valami James Black? – néztem a névre, és ahogyan pörögnek az üzenetei.
-Az csak Cameron.
-Jézus! 100 üzenetet küldött egy percen belül. – leírtam neki, hogy majd vissza írok, csak ebédeltünk.
-Nem normális – röhögött a mellettem ülő fiú. Miután befejeztük az evést, megnéztem a telefonom üzeneteit. Átneveztem őt Répára, és írtam neki.
Kim: Na itt vagyok
Répa: Holnap megy a repülőm.
Kim: Holnap? Nem tudtál volna előbb szólni?
Répa Igy viccesebb. Én vagyok a meglepetés.
Kim: Hát te nem vagy normális.
Répa: Szólj az uradnak is, mert nem tudtam elérni.
Kim: Haha. Oké, szólok neki.
Újra elolvastam az üzeneteinket, és Shawn-ra néztem.
-Holnap jön Dallas.
-Holnap? Jézusom. Előbb nem tudott volna szólni ez az idióta? – megrántottam a vállam. – Gyere menjünk be a szobába – fogta meg a kezem és húzni kezdett maga után. Amikor átléptük a szobája küszöbén, csak megfogta magát és rá ugrott az ágyára.
-Te jössz.
-Én lehet, hogy átmegyek Aaliyah-hoz.
-Nem mész. Ide jössz hozzám. – tárta szét a kezeit.
-Vele sem találkoztam öt éve.
-Majd fogsz. Gyere ide, mert hiányzol. – nyavalygott.
-Szörnyű vagy. – ültem le az ágy szélére. A délután gyorsan eltelt. Beszélgettünk, sztoriztunk és volt, hogy sírtunk is. Valahogy este nyolc után mentünk haza Shawn-nal. Én már dőltem volna be az ágyba, de Shawn megfogta a kezem, ezzel vissza rántva magához.
-Mi az? – Simítottam végig az arcán.
-Nem fürdünk együtt? – mosolygott.
-Nem – nevettem fel
-Légyszi. – Adott egy puszit a számra.
-Jó. Legyen. – kicsit meglepetten nézett rám. Felkapott menyasszony pózba, és elindult velem a fürdőszoba irányába.