Belezúgtam a sötét lovagba /Szünetel/

5. fejezet: A lovag becsülete

Mire észbekaptam addigra már a szeretője lettem. Még most is elgondolkodok néha azon, hogy hogyan tudott belőlem olyan furcsa, de egyben kellemes érzéseket kiváltani. Mintha megbabonázott volna. Sokszor figyeltem azt, hogy változik e a viselkedése azzal, ha közelebb kerül hozzám. De sajna ugyan olyan urias, kissé öntelt maradt, mint amilyen akkor volt mikor megismertem. Bár volt egy dolog, ami megváltozott! Sokkal gyengédebben bánt velem, főleg az ágyban. Úgy bánt velem, mintha egy törékeny virágszál lettem volna, aki azonnal elhervad, amint egy apró seb is éri. Ezért éreztem néha úgy, hogy jobban szerettem vele a szexet, mint azt, hogy vele élek.
Minden történt a maga már sablonossá vált módján, mikor is elérkezett a 22. születésnapom. Az előtte lévőt nem vertük nagy dobra. Az a nap úgy telt el, ahogy én azt szerettem volna: Az egész napot végigbasztuk.

De visszatérve ahoz a bulihoz, mielőtt még elkezdene ömleni a vér az orromból. A reggelem olyan volt, mint minden szombat reggel. Damian félig rajtam feküdt, de úgy, hogy végképp ne tudjak felkelni, ugyanis a fél test súlya is elég hozzá, hogy engem akár örökre is az ágyban tartson. Így, tehát nem tehettem mást, minthogy megvártam, hogy Damian is felkeljen. Ez alatt az idő alatt kicsit körül néztem a szobában, hogy kicsit visza emlékezzek a tegnap estére, unalmamban elkezdtem kotonokat számolni és aztán csak néztem azt, ahogy Damian aludt. Olyan békés volt!
Egy kis idő múlva felébredt és az első, amit meglátott az én voltam, amint éppen elmerültem gyönyörű arcában. Amint észrevettem, hogy felébredt, hirtelen megfordultam az ágyban, hogy ne vegye észre, hogy a fejem felvette egy érett alma színét. Ez után egy kicsit nevetett, majd szép lassan hátulról hozzám bújt és finoman átölelt. Ezt követően a fülemhez hajolt.
- Jó reggelt szülinapos lány! - harapott bele finoman a fülembe, mire én még vörösebb lettem.
- Jó reggelt! - köszöntem vissza kicsit idegesen.
- Milyen volt a tegnap este? - bújt még közelebb hozzám.
- Jó volt! Erről jut eszembe! - szabadultam ki az ölelése alól, ki pattanva az ágyból. - Rendet kéne raknom! Különben, hogy fogunk este ilyen mocsokban aludni?
- Én nem fogok itt aludni! - közölte velem szomorúan. Mármint... Azt hiszem szomorú volt. Nála szinte sose lehet tudni.
- Hogy, hogy? - húztam fel a szemöldököm.
- Úgy, hogy ma egy kicsit hosszabb ideig leszek kint. - magyarázta. - Van egy elintézetlen ügyem. És most végre lehetőségem nyilt befejezni.
- Akkor, ezek szerint lesz egy újabb áldozatod.
- Tévedsz! Nem fogok ölni! Csak harcolni fogok! Harcolni, hogy vissza kapjam azt, ami régen az enyém volt! Harcolni fogok, hogy vissza nyerjem a becsületemet! - mondta halál komoly tekintettel, amitől kirázott a hideg. Hirtelen nem tudtam mit mondani, vagy mit csinálni, ezért csak álltam ott, mint egy szobor és próbáltam értelmezni azt, amit akkor hallottam. Semmi gyilkolás? Semmi vérszomjas üldözési vágy? Csak vissza akarja kapni a becsületét? De egyáltalán... Volt neki becsülete?
- Valami gond van? - nézett rám érdeklődve.
- Nem! Nincs semmi gond! - feleltem, majd leültem a mögöttem elhelyezkedő székre.
- Oké! - vonta meg a vállát. - Ha nem bánod, akkor szeretném ma átvenni a szakács szerepét. Csinálok neked valami szülinapi meglepetés reggelit.
És ezzel kilépett az ajtón, én meg a fejemet fogva értetlenkedtem, hogy mégis mi a fasz volt ez?!? Becsület? Kedvesség? Gyengédség? Egy szerüen nem értettem, hogy mi történt azzal az önfejű, pimasz, önimádóval, aki volt. Olyan más volt! Más, mint amihez hozzászoktam.
Úgy 30 percnyi tanakodás után, úgy gondoltam, hogy nem kell annyira furcsálnom, hogy kicsit más lett. Inkább örültem, hogy fejlődött, ráadásul pozitív irányba.

Reggelinek palancsintát csinált, ami vagy ezerszer jobb volt, mint az enyém. Nem is értettem, hogy miért mindig én főztem, amikor Damian jobb kaját főz/süt.
Kajálás közben újra elgondolkodtam azon, amit mondott a becsületéről. És gondoltam megkérdem:
- Pontosan mi is történt a becsületeddel?
- Az hosszú sztori! - piszkálgatta a palacsintáját. - De ha érdekel...
- Igen, igen, igen! Hallani akarom! - kerekedett ki a szemem az izgatotságtól.
- Az egész már kiskoromban kezdődött. - kezdett bele a mesélésbe. - 10 éves koromig az árnyak ligájában nevelkedtem, ahol megtanították nekem, hogyan harcoljak. Nem meglepő, hogy szinte semmi érdemlegeset nem tanultam ott. Viszont a nagyapám! Ő becsületességre nevelt. Apám helyett, apám volt abban a 10 évben.
- És ki vette el a becsületedet? - érdeklődtem.
- Az anyám! Régen nagyapa mellett rá is felnéztem, de onnantól, hogy elkezdtem dolgozni az apám mellett, rájöttem, hogy ő mindig is egy gonosz, hatalom mániás nő volt. Szépen lassan megpróbált behálózni és átcsábítani a sötétebb oldalra. Amikor apa meghalt megragadtam a lehetőséget és ezzel eltüntem a térképről.
- Féltél anyucitól ezért elbújtál ebben az egér rágta kastélyban? - kezdtem el nevetni.
- Nem! Csak vártam a megfelelő alkalomig, hogy visszaszerezzem becsületemet. - kezdett el kacéran vigyorogni.
- És miből gondolod, hogy most nem próbál majd átcsábítani? - vettem vissza egy kicsit az arcomtól, ugyan is egy kicsit megilyedtem a nézésétől.
- Ó! Nyugi! Tudom, hogy át akar majd csábítani! De most kicsit sem fog hatni az üres fecsegése. - mosolygott rám még jobban.
- Hogy, hogy?
- Mert van miért maradnom! Pontosabban kiért maradnom! - ez alatt a két mondat alatt végig a szemembe nézett. Egy kicsit meglepődtem, merthát az ágyon kívül nagyon semleges voltam a számára. Nem szoktam meg azt, hogy így viselkedik.
- És mi van, ha meg akar majd ölni ez miatt? - kezdtem el aggódni érte.
- Tudok magamra vigyázni! Nála nagyobb pszihopatával is volt dolgom! Szóval nem kell aggódnod! - nyugtatott le engem.

Úgy dél után 6-kor már a cuccait elpakolva, rendesen felöltözve állt a kocsija mellett és csak bámulta a járművet, mint aki arra készülne fel lelkileg, hogy megölje a szeretett kiskutyáját. Nagyon szomorú látvány volt. Főleg nekem, mert idő közben rájöttem mennyire nehéz is neki az, hogy csak úgy itthagy engem. Engem, akit a világon mindennél jobban szeret. Ebbe belegondolva én is ugyan olyan szomorúan néztem és bámultam a földet, mint a másfél lépéssel előttem álló férfi, aki éppen akkor akart volna beszálni a kocsiba.
- Várj! - fogtam meg a csuklóját és egy picit vissza rántottam. Damian kérdőn rámnézett, majd a kezemre, ami úgy szorította a csuklóját, mintha soha nem akarná azt elengedni. A kezem gyors elemzése után visszanézett rám, majd elmosolyodott.
- Te is tudod, hogy nincs választásom! Mennem kell! - sütötte le a szemét.
- Ezt azért vidd magaddal! - hajoltam közelebb hozzá és adtam neki egy búcsu csókot. - Ezt kérlek sose felejtsd el! Jusson eszedbe akkor, amikor úgy érzed szarban vagy.
- Úgy lesz! Megígérem! - és ezzel eltávolodott tőlem, majd beszállt a kocsiba. - Te se felejts el, Szerelmem! - mosolygott rám. Én csak bólintottam egyett és egy kicsit el is pirultam. Hogy lehet, hogy egy pasi képes ennyire elcsavarni a fejem? Mondjuk... Az igaz, hogy Damian nem csak egy pasi! De akkor is! Hogy tudok ennyire belezúgni valakibe?

Míg a válaszokat kerestem, ő addig elhajtott, hogy vissza szerezze a lovag becsületét.