Broken into pieces~YuWin

~1.Rész~

Fejfájás és hányinger. Ezek a tünetek gyötrik SiChenget minden nap az incidens óta. Szörnyen sajog a feje és minden egyes porcikájában fájdalmat érez. Minden másodpercben újra és újra átél mindent miközben a sarokban kuporog és sír. A könnyei marják a torkát és a szemét, de nem tudja őket megállítani. Képtelen rá.
A többiek próbáltak segíteni, de nem tudtak. Túlságosan sérült volt. A lelke és a személyisége darabokra tört. Teljesen megváltozott. Feladta.

A kopogásra felkapja a fejét és összerezzen. Biztos megint a bátyja az... Minden második órában benéz hozzá, nehogy valami hülyeséget csináljon, mivel erre az elmúlt hónapban már volt példa. Nem is egyszer. Szégyenli is magát miatta, de nem tehet róla. Elviselhetetlen a fájdalma ebben a testben.
Nyikorogva kinyílik az ajtó mire egy varázsütésre megnyugszik. Mindig ez történik. Mintha egy teljesen másik ember bújna elő belőle. Senki előtt nem sír. Csakis egyedül. Nem tudja megosztani a fájdalmát senkivel ezért kreált magának egy másik ént. Ami elviseli az embereket. Egyenlőre.
Komoly, kifejezéstelen arccal figyeli a bátyját ahogy leül mellé és megfogja a kezét. A fiú eltűri. Már nem tesz ellene semmit. Az elején nehéz volt eltűrnie, hogy hozzáérjenek, de az álarc kialakítása ebben is segített.

-Hogy vagy?-kérdezi suttogva a fiú. Taehyung is szörnyen érzi magát az öccse miatt. Megszakad a szíve, hogy így kell ránéznie. A kisebb fiú a legfontosabb az életében. Tehetetlennek érzi magát. Megkötözöttnek. Nem tud segíteni a számára legkedvesebb embernek. Fogalma sincs mi történt az öccsével. Egyik napról a másikra megváltozott. Mintha teljesen más ember lenne. Nem így ismerte eddig. Aggódik érte. Tudja, hogy történt valami, de nem tudja, hogy mi. A fiú semmit nem osztott meg vele.

-Mint mindig.-motyog kifejezéstelen arccal a sarokban ülő. Vesz egy nagy levegőt majd felemeli a fejét és a bátyjára néz. Utálja ezt csinálni. Tudja, hogy a bátyja olvas a tekintetében.

Az idősebb összehúzza magát majd nyel egy nagyot.

-WinWin...-motyog halkan. A kicsi nem szereti, ha így hívja. A régi boldog énje jut róla eszébe, ami már nincs többé. Elveszett.

-Ez... Most lehet nem fog tetszeni, de hallgass meg rendben?-folytatja az idősebb. A kicsi továbbra is kifejezéstelen arccal figyeli.
-Tudom, hogy történt valami, de ha nem mondod el nem tudok segíteni úgyhogy...csak ez a megoldás maradt. Ismered Nakamotot ugye? Az a híres pszichológus. Elvileg nagyon jó. Tudom, hogy nem akarod, de szóltam neki, hogy mennél hozzá. Próbáld meg. Csak egyszer jó? A kedvemért...-emeli fel az öccse fejét miközben könyörögve néz rá.

Nem tudja mit mondjon erre. Lehet tényleg el kellene mennie, de nem tud beszélni a történtekről. Még mindig fáj, ha visszaemlékszik.
A bátyjára néz és amint meglátja a könyörgő, szomorú szemeit összeszorul a szíve. Nem tud neki nemet mondani. Főleg nem úgy, ha ilyen megtörten néz rá.

-Rendben. Elmegyek. De csak egyszer...-motyogja a fiatal alig hallhatóan, az ujjait tördelve mire a nagyobbik a nyakába ugrik. Felcsillant egy reményszikra a szemében. Reménykedik, hogy jól lesz az öccse és visszatér az eredeti formájába. Semmi mást nem akar, csak ezt.
Mindent hátrahagyott az öccséért. Mikor a szülei felhívták, hogy WinWin rosszul van felmondott a munkahelyéről és hazajött. Pedig elég messze volt, de nem érdekelte. Imádja az öccsét.

-Köszönöm.-motyogja a nyakába.-Holnap délben van az első alkalom. Elkísérlek rendben? És ha szeretnéd ott is maradok.-mondja halkan, miközben mosolyogva az öccsét figyeli és simogatja a kezét.

-Rendben...-motyogja a fiú majd lehajtja a fejét. Ki akarja küldeni a testvérét a szobájából, de nem teheti meg. Azzal mégjobban összetörné a szívét.

Csendben ülnek egy darabig majd az idősebb feláll.
-Akkor... Holnap elkísérlek. És mindjárt hozom a vacsit. Anyu a kedvenced csinálta.-mosolyog rá majd kimegy az ajtón.

Az anyja mindig a kedvenceit főzi, de nem érdekli. Nem eszi meg. Pár falatot sikerül legyűrnie a torkán, igaz nagy küszködések árán, de a többit mindig a kutyájának adja. Legalább ő boldog. Kutya akar lenni... Ők mindig olyan boldogok...

Hirtelen megint megfájdult a szíve és lehullott róla az álarc. A könnyeivel küszködve kuporgott a sarokban miközben a kutyája odement hozzá. Csak Satangban bízik. Ő tud mindent a fiúról. Elmondta neki. Elmondta, hogy megerőszakolták. Emiatt a fiú betegnek érzi magát, de nem érdekli. Ő az egyetlen aki mindent tud a fiúról és sosem hagyja el. A bátyja az utóbbit megszegte. Ezért nem mondta el neki mi történt. Ő is otthagyta... Pedig tudta, hogy neki ő a legfontosabb és egyedül benne bízik ezer százalékig. A munkáját az öccse elé helyezte, akkor is, ha csak egy darabig. Fájt neki. Fájt, hogy egy ideig volt valami, ami fontosabb volt nála.