Broken into pieces~YuWin

~2. Rész~

Az orvos minden napja ugyanúgy telik. Retteg. Egyfolytában. Fél felkelni, bemenni a rendelőjébe, retteg a betegeitől és a velük történt dolgoktól. Mintha minden egyes másodpercben belehasítanának a fejébe és a szívébe. Utálja a munkáját az életével együtt. Segíteni akart az embereknek kimászni a zűrzavarból, erre saját magát lökte bele egy feneketlen kútba, amiből nincs menekvés.
Felkel, betegeket hallgat, gyógyszereket ír fel, aztán fáradtan és egyre összetörtebben haza megy. Nem tudta mit kéne máshogy csinálnia. Beszippantotta egy ördögi kör és nem tudott belőle kimászni bármivel is próbálkozott.

Ez a nap is ugyanúgy kezdődött mint a többi. Egy kávéval a kezében csoszogott a rendelője felé a gesztenyebarna nadrágjában, hófehér pólójában, a fekete szövetkabátjával a kezében.
Ablakokat nyitott és mint minden reggel bekapcsolta a zenét az ősrégi gramofonján. Ennyit tudott tenni, hogy eltakarítsa az előző napi betegek után maradt emlékeket. Szüksége volt ennyi kikapcsolódásra, hogy elterelje a gondolatait.

Leült a fotelbe, majd a szemüvegét a fejére téve lehunyta a szemét és próbált megnyugodni. Várta, hogy megkezdődjön egy újabb szörnyű, szívfacsaró nap a betegeivel és a magányával.

Az első betege délre jön. Őt még nem ismeri, de előre fél, hogy milyen traumát fog vele megosztani. A betegek csak ezért jönnek. Panaszkodni. Segítségért könyörögni. Nem foglalkoznak az orvos lelki állapotával. Úgy gondolják, hogy ők tökéletesen megvannak, semmi problémájuk nincs és nekik az a legtermészetesebb, hogy végig kell hallgatniuk és segíteniük kell a sérülteknek. Bele sem gondolnak, hogy a történetek mit csinálnak az orvosok lelkével. Míg a páciensek látványosan szenvednek, segítségért könyörögve, az orvosok belülről haldokolnak. Szépen lassan felmarcangolja őket a fájdalom, a félelem és a bűntudat.

A falióra monoton kattogását egy halk kopogás szakítja félbe. Az orvos feláll, vesz egy nagy levegőt majd egy felszínes mosollyal ajtót nyit. Egy sápadt fiú áll az ajtóban a bátyjával. Éjfekete haja az arcába hullik, vékony testét egy fekete pulcsi és egy sötétkék farmer fedi. A nagyobbik fiú tegnap felkereste, így ő már ismerős volt. Szerinte nagy szüksége van rá a kisebbnek. Mondjuk látszik rajta, hogy történt vele valami. A szemei beesettek, látszik rajtuk, hogy sírt és teljesen összetört. Megint egy gombóc nőtt az orvos torkában. Szörnyű így látnia az embereket.

-Üdvözlöm. Nakamoto Yuta. Jöjjenek beljebb.-mosolyog rájuk majd kitárja az ajtót. Reméli könnyű dolga lesz ezzel a fiúval. Nem szereti a makacs betegeket akikből csak harapófogóval lehet kihúzni a szót. Így is elég baja van. Ha erre a beteg rátesz mégegy lapáttal a makacsságával, az maga a pokol.

-Én nem mennék be. WinWin ügyes legyél. Vagy mit kell mondani ilyenkor.... Ha végzel hívj és érted jövök.-motyogja az idősebb mire az orvosnak egy mosoly ül ki az arcára és betessékeli a fiút, de az meg sem akar mozdulni.

Egy picit összeráncolja a szemöldökét majd a kicsire mosolyog.
-Gyere csak. Nem harapok. Segíteni szeretnék.-mondja egy apró mosollyal, de egyre türelmetlenebb. Nem érti mi baja van és miért ilyen makacs. Sosem értette az ilyen betegeket.

A báty odasúg valamit a fiúnak mire az behúzza a nyakát, mégjobban lehajtja a fejét és lassan beoson a rendelőbe. Látszik hogy fél. Sugárzik belőle a bizalmatlanság az emberek felé. Az orvos rettentő kíváncsi, hogy mi történhetett egy ilyen fiúval. Egyszerűen gyönyörű volt. Szépsége a meggyötört arcán kívül már-már tökéletesnek is mondható. Biztos volt benne, hogy ezek a hatalmas szomorú szemek egykor még élettel teliek és vidámak voltak. Vissza kell hoznia ezt a boldogságot a fiú tekintetébe. Vissza akarja hozni.

-Ülj le ahova szeretnél.-tárja szét a kezeit majd a fiúra néz, de az meg sem mozdul.

-Hogy hívnak?-kérdezi a lehető legbarátságosabb hangján, de erre sincs semmi reakció. Összehúzza a szemöldökét majd leül a szokásos fotelébe. Már ennyiből tudja, hogy nem lesz egyszerű dolga a fiúval. Sóhajt egyet majd a fotelból figyeli a még mindig álló fiút.

-A bátyád nem örülne neki, ha tudná, hogy csak így állsz. Ülj le. Nem harapok.-motyogja halkan mire a fiú megrezzen és lehuppan a vele szemben lévő kanapéra. Feszengő testtartással, még mindig lehajtott fejjel ücsörög.

Legalább az orvos megismerte az egyik gyenge pontját a bátyja személyében. Gondolhatta volna. A nagyobbik fiú tegnap teljesen kétségbe esetten jött hozzá. Semmit nem tudott az öccséről ő se, hát még az orvos...
Nem tagadja, kíváncsi volt. Tudja, hogy egy újabb szilánk le fog törni a szívéből, de tudni akarja, hogy mi történt a fiúval. Bántalmazták? Erőszak áldozata lett? Esetleg elveszített valakit? Az biztos, hogy hatalmas trauma érte, ha ide került.

-Nakamoto Yuta vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek. Hogy hívnak?-kérdezi nagy szemekkel, kedvesen, reménykedve, a fiú válaszát várva. Csak mondjon valamit, különben nem tudja mit csináljon vele.