Harry Potter *oneshots*

első

Feszengtem a szüleim társaságában már betöltöttem a tizenötöt és ők mégis úgy bánnak velem, mintha csecsemő volnék. Könnyes búcsú, ezer puszi, és a vonat a szenvedésemből csak fél óra múlva szabadít fel.

Aggodalmuk és féltésük nem megalapozatlan. Hisz nehéz szívvel engedik egyszem kis boszorkányukat egy számukra ismeretlen világba. A szüleim muglik és féltenek miután a kividdics kupán egy olyan varázsló csatlósai jelentek meg, aki irtotta a hozzám hasonlókat. A sárvérűeket.

Csúnyán hangzik, és ha választás elé állítanának, hogy maradok egyszerű ember vagy, hogy néhány éretlen varázserővel megáldott társam csúfoljon és lekezelően bánjon velem életem végéig. Lehetséges az egyszerű ember létét választanám. 

Nincs olyan épeszű élőlény a földön, aki a másodikat választja, úgy, hogy tudja a Teszlek Süveg a Mardekárba osztja be. Ahol sárvérűként, nem egyszerű az élet, egyenesen borzalmas. 

Gyomrom összerándult a gondolataim miatt. Szerencsére a borzalmas emlékeimbe merüléstől a vonat jelző kürtje mentett meg.

- Kincsem vigyázz magadra, tudod, ha bármi gond van csak írj és máris jöhetsz haza - búcsúzott tőlem az édesanyám.

- Úgy lesz! - ajkaimat nem a gondolt szavak hagyták el, mint, hogy most menjünk haza vagy bár ilyen könnyű lenne elmenekülni a problémák elől.

- Ígérd meg! - tartotta fel édesapám játékosan a jobb kisujját.

- Ígérem! - hazudtam neki miközben a tekintetét az enyémbe mélyesztette és saját ujjam az övé köré csavartam.

A torkomon akadt könnyeimmel küszködve és a szüleimnek tett hamis ígéreteknek borzalmas szájízével léptem fel a vonatra, egy magányos kabin reményében.

Majdnem szabadon engedtem könnyeimet boldogságomban, mikor helyet foglaltam egy szabad kabinban. Isteni szerencse már tudom, hogy nem, a Sors is szenvedtetni akar.

- Lám-lám kit látnak szemeim csak nem egy Weasley ivadék, ja nem rosszabb a kis sárvérű. Ugye nem gondolod komolyan, hogy teljesen egyedül elfoglalhatsz egy kabint. Kis drága - minden egyes szava savként égetett meg, de nem mutattam semmit, felálltam és át akartam adni a helyemet nekik.

- Pansy, ha nem tetszik a már meglévő társaság keress másikat - tört be meglepetésemre Draco Malfoy a kabinban, miközben engem lágy mozdulatokkal tolt vissza a helyemre, ő maga pedig mellettem foglalt helyet. Nem tudom eldönteni, hogy Pansy vagy az én állam súrolta jobban a padlót.

- De-de-de - dadogta a lány, nem találta a szavakat és inkább dühösen elviharzott. Pedig a megdöbbentő, az egyetlen találó szó a helyzetre.

- Ne, nézz ilyen döbbenten megmondtam nem? - fordult hozzám a szőke fiú.

Tehát nem csak játszott velem?

Pár hónappal ezelőtt:

- Draco kérlek engedj el! - már nem bírtam megállni, három éve szenvedek az ő szórakozásra. Három hosszú éve szenvedek az ő szórakozásukra. Egyszer se törtem meg ezidáig. Most viszont patakokban folytak a könnyem.

- Mondtam nem akarlak bántani! - a szavaival bírt maradásra, ugyanis megtette amit kértem levette rólam a mocskos kezeit. - Hallgass meg, kérlek! - hátra néztem mélyen azokba jég kék szemekbe. Féltem, ezért minél távolabb szerettem volna tudni magam tőle, de valami mégis megálljt parancsolt a lábaimnak.

- Mi változott az elmúlt huszonnégy órában? Mondj egy dolgot!

- Tegnap szükségem volt valakire, én mégis egy magányos helyre menekültem, ahol te rám találtál - nem mondtam el neki, hogy a szobánk ablakából láttam meg összetört alakját, ahogy egy számomra ismeretlen hely felé tart. Bármennyire is megvettettem, utáltam és féltem tőle, féltve szaladtam utána. Nem tudom mit gondoltam akkor, sajnáltam őt, bármennyire is keménynek mutatja magát, nem olyan erős ő. - El akartalak küldeni, mikor megláttalak, és megijedtem, hogy látod majd a könnyeimet. De nem szóltál, nem tettél gúnyos megjegyzést, nem nevettél ki, csak csendben leültél mellém, annak az odvas fa tövébe. Kinyitottad a táskádból előhalászott első könyvét és olvasni kezdtél, mintha ott se lettem volna. De te ott voltál nekem. Ez nekem - a szemeit ismét könnyek mardosták - rengeteget, hanem mindent jelent. Nem olyan vagy, mint Pansy, aki állítása szerint szeret, ő valószínűleg a problémáknak okának kérdezgették közben eljutott volna a kedvenc mit tudómémnek a kitárgyalásához. Carck és Monstro pedig szimplán lenéztek volna a dologért, nem fogadtak volna el többé, ha még az okát is megtudták volna még annyira se tisztelték volna. De te. Csak szimplán mellettem voltál, annak a rengeteg, de tényleg borzalmasan sok rossz ellenére, amit ellened követtem el. Ez egy indok. De rengeteg másik apró dolog van, amit értem tettél és én eddig ezt észre se vettem.

- Mire gondolsz? - halkan kérdeztem, elmosolyodott és közelebb lépett hozzám. Nem távolodtam el, most nem.

- Azok az apró aggódó érintéssek, amiket én undorodva rázták le magamról. Vagy mikor tudtomon kívül küldtél nekem egy sokkal szívhez szólóbb ajándékot nekem karácsonyra, mint amit a tulajdon szüleim adtak. Ó, és annyiszor megvédtél a tudtomon kívül, de én csak bántottalak - sípolva vettem a levegőt, mert a reményeim szertefoszlottak arról, hogy nem vette észre ezen cselekedeteimet. Nem érdemelték meg semmit, abból, amit az élet osztott neked. Semmit. A Teszlek Süveg tévedett mikor téged ebbe a szörnyű házba osztott a meleg és gyengéd szívednek a Hugrabugban lenne a helye. Nem itt. Ahol csak fájdalmat kaphatsz.

- Most már világos miért változtál meg észrevetted a valódi énemet és már nem egy sárvérű kis troll takony vagyok a szemedben. Észrevettél, mint embert, vagyis boszorkányt - szavaim hallatán szemében  fájdalom csillant. - Mit szerettél volna mondani?

- Azt igazából, hogy sajnálom, nincsenek rá szavak, hogy mégis mennyire. És tudod.. - nem tudta befejezni a mondandóját mivel egy aggódó hang félbeszakította.

- Draco mit keresel ennek a semmirekellő lénynek a társaságában?

- Csak elfelejtette, hogy mi a véleményem róla és emlékeztettek rá - elvesztettem a tekintetét és a belé vetett hitüket. Csak játszott velem, az egész egy átverés volt a számára nem több, egy újabb mód az életem megkeserítésére.

A szememmel a fiú tekintetét kerestem, de ő csak érzelementesen nézte az előtte ülő társait. Nem tudom mit gondoljak róla, a lelkimegnyílvánulása óta nem keresett, nem írt, de még csak rám se nézett. Most meg itt van. Megvédett és itt van.

Megérezhette, hogy bámulom ugyanis rám kapta szemeit, mire arcomba egy kisebb pír szökött.

- Miért csináltad ezt? - elmosolyodott, de nem válaszolt a kérdésemre.

Ebben a kínos társaságban az idő, borzalmasan lassan telt. Megpróbáltam őket kizárni, több-kevesebb sikerrel. Mikor végre a vonat megállt és szépen lassan az útitársaim megkezdték a kabin elhagyását fellélegeztem. A nyugalmat nem tartott sokáig, ugyanis Draco egy szemtelen mosollyal a szabadságomhoz vezető utat elállta. Ha ez nem lenne elég probléma, túl közel állt hozzám és a köztünk lévő kicsiny távolságot egy gyors mozdulattal még apróbbra szűkítette, a lélegzetem is elakadt mikor átszelte az apró hasadékot és ajkait az enyémhez nyomta. Ajkai puhák voltak,  a csókjai lágyak.

- Tudod azt mondtam a Teszlek Süveg tévedett, hogy ebbe a házba osztott be - és a pillanat elillant, mikor kinyitotta a száját. - Még mindig így gondolom. De azonban nagyon örülök, hogy így tett, mivel így megismerhettelek, bármennyire is szörnyen kezdődött a dolog közöttünk. S ha van esélyem rá, hogy a továbbiakban megvédjelek - ajkaink ismét egymást érintették, ez nem játék volt éreztem, ez nem. Hálát adtam az égnek, hogy ott lehetek a titkos kiszemeltem  már oltalmazó és védő karjai között.

Ilyennek kell lennie? Nem vagyok otthon a témában.