Szerelem a végzeted

1.rész

Egy gyönyörű vasárnap reggel, szinte szívinfarktust kaptam, a mellettem megszólaló telefonomtól, mely jelezte, hogy dolgozni kell mennem. Kótyagosan, bár kissé agresszívan nyomtam rá a leállításra, hogy megszüntessem a már szinte visító és idegesítő hangot.
Elmondtam magamban a reggeli motivációs szövegem, miszerint kibírom a sok bunkó ember beszólásait, akik az éttermünkbe tévednek. A kocsikulcsom keresése közben jöttem rá, hogy elfelejtettem a reggeli kávémat meginni.

,,Majd beszaladok a Starbucksba" - gondoltam, miközben a cipőm vettem fel.

A házam bezárása után, kicsit félve néztem körül, ugyanis egy furcsa érzés kavargott bennem.
Mintha figyelnének!
Eszembe jutott a főnököm, aki kitalálta hogy hétvégén is dolgozni kell, így hamar elterelődött a figyelmem. Megpróbáltam sietni, és viszonylag hamar odaértem. A kávém kortyolgatva sétáltam be az étterembe, ahol azonnal a konyhába küldtek.

- Szia Midnight! - üdvözölt legjobb barátnőm Sage.

Kedvesen rámosolyogtam, majd a munkaruhám felkapása után, odasiettem egy most érkező vendéghez.
Vigyorogva megkérdeztem hogy mit kér, majd leírtam a rendelését.

Gyönyörű nap volt. A ragyogó sugarak körbeölelték Sunshine village-t, és a virgonc bárányfelhők boldogan feküdtek rá a hatalmas égboltra. Nyári langyos szellő borzolta össze a járókelők gondosan kifésült selymes haját, de őket nem zavarta. Élvezték a kellemes hőmérsékletű szelet, mely felfrissítette őket.
Egy szőke kislány buborékokat fújt, amiket nevetve kergetni kezdett.

Édesen mosolyogva néztem, ahogy futkározik, miközben édesanyja ügyet sem vetve rá, a virágárussal beszélgetett. Az önfeledt nevetés, és a hatalmas mennyiségű játék, felidézte bennem a gyerekkorom. Néztem, ahogy átugrik egy követ, és ahogy újabb buborékokat fúj, ám a móka balesetbe torkollott. Ijedten futottam ki az utcára, mikor megláttam hogy a gyermek egyenesen az úttestre futott. A szívem kalapált, és minden porcikám remegni kezdett a félelemtől. Minden erőmet beleadva rohantam az úttesten át, hogy elkapjam a kislányt. Egy hatalmas csikorgás jelezte, hogy a piros jármű megpróbál fékezni, de sajnos túl későn cselekedtünk.
A lányt telibe találta a jármű, én pedig abban a pillanatban teljesen lefagyva néztem az anyuka reakcióját. Nem voltam képes arra hogy levegőt vegyek, vagy akár hogy megmozduljak. Az egykor még boldogan nevetgélő csöppség, most az autó alatt feküdt.

- Hívjon valaki mentőt! - zokogott fel az édesanya, én pedig sokkból feleszmélve előkaptam a telefonom, és azonnal tárcsáztam a 911-et.

A kocsi tulajdonosa egy pocakos fiatalember volt, aki falfehéren állt az autó mellett, és nézte a kétségbeesett édesanyát.
Lassan kezdtek odagyűlni az ismerős arcok, de segíteni senki sem segített.
Röpke 10 perc múlva már hallhattuk is a jellegzetes sziréna hangot, mely akkor oly halknak bizonyult, a fülemben dobogó vér miatt.

Lesokkoltam, és képtelen voltam odamenni hozzájuk, de muszáj volt, hisz egyedül én láttam az eseményeket.
Lassan, és óvatosan közelítettem meg a mentősöket, és minden erőm összeszedve megkocogtattam az egyik vállát.

- Igen? - fordult hátra, majd kérdőn pillantott rám.
- Én hívtam f-fel magukat... - makogtam, és akaratlanul is az épp hordágyon fekvő gyerekre néztem.
- Menjen be a kapitányságra, és ott majd mindent elmondhat. - tisztázta le, én pedig szót fogadva neki, visszaindultam az étterembe átöltözni.

A kezem annyira remegett, hogy nem tudtam begombolni a blúzom. Folyamatosan az autó alól kifolyó vértócsa lebegett a szemem előtt, amitől rosszul lettem. Muszáj volt kiadnom magamból a reggeli kávét, ami után
futólépésben indultam az autómhoz. Dobtam egy Sms-t a főnöknek, hogy fontos dolog miatt el kellett mennem, és a választ meg sem várva, kikapcsoltam a telefont.
Az ajtó kinyitása után óvatosan körbepillantottam, és egy fekete alakot véltem felfedezni a távolban. Ijedten pattantam be a járműbe, majd azonnal a gázra tapostam.
A szívem őrülten kalapált, és a gyomrom görcsben volt.
Megpróbáltam nem balesetet okozni, de folyamatosan hátra akartam pillantani.
Úgy éreztem, mintha valaki követne, ami csak rontott a helyzetemen.
Sietve ugrottam ki a kocsimból, majd miután lezártam azt, futó lépésben indultam meg a kapitányságra.

- Kérem, mesélje el mitörtént! - nézett rám a bajszos rendőr.

A szoba ahol tartózkodtunk, igazán kicsi, és lehangolt volt. Egy mű növény volt elhelyezve a sarokba, ami egyáltalán nem passzolt a szürke színű falakhoz.
Kissebb habozás után belefogtam a történetbe, bár az étteremből való kirohanásomtól már nem szívesen meséltem tovább.

- Értem... És ebben biztos, Miss.Moore? - fúrta barna szemeit, az enyémekbe.

Aprót bólintottam, majd a néma csendbe burkolózott helységben ismét körbenéztem.
Egy csokoládé barna színű kanapé foglalt helyet a fal mellett, amin hanyagul hevert pár fontosabb irat.

- Rendben, mindent megteszünk. Köszönjük az együtt működését. - mosolygott rám, így kivillantva kissé sárgás fogsorát.

Aprót biccentettem elköszönésképp, majd a táskámba dobtam az asztalra rakott pénztárcám, amiben a személyim volt.

- Ha szabad megjegyeznem... - szólt utánam, mire egy percre ránéztem. - Gyönyörű szemei vannak!

Próbáltam egy kedves mosolyt küldeni felé, de sietnem kellett, hisz a főnököm visszarendelt dolgozni.

A napsütést már nem tartottam annyira gyönyörűnek, és az emberek dühösen söpörték ki arcuk elől, a rakoncátlan tincseket. Már nem mosolygott a világ, és hirtelen minden olyan komorrá változott számomra.
Egy rendkívül megrázó esemény, más szemszögből mutatta meg ezt a napot.

Sóhajtva vettem vissza a kötényt, bár a mosolyom nem tudtam magamra varázsolni.
Csak álltam, és azon gondolkodtam, hogy holnap legalább lesz egy két napos ,,szünidő", ami alatt, az egyetemre szeretnék tanulni.

- Minden rendben? - kérdezte Sage.

Fáradtan pillantottam rá, ami semmi jót sem jelentett.
A mosolygós kislány arcképe villant fel, ami hirtelen átváltott egy szörnyű baselet helyszínévé. Az anyuka kétségbeesett segélykiáltásai vízhangzottak a fejemben.

- Az a helyzet, hogy nem... - húztam el a szám, és már alig vártam, hogy az ,,open" feliratot ,,close"-ra fordítsák.

Kissé csapzottan szálltam be a kocsimba, bár megnyugodtam, hogy vége a napnak.
Pontosabban csak azt hittem...
A járművet sebességbe tettem, majd a már megszokott útvonalon vezettem haza.
Néha-néha ránéztem a visszapillantóra, ugyanis a ,,valaki követ" féle érzés még mindig ott kavargott bennem.
Bár nagyon álmos voltam, nem ragadt álom a szememre. Vacsira egy gyors fagyasztott pizzát választottam, amit aztán az apró nappaliban elfogyasztottam. Valahogy nem mertem zárt ajtó nélkül aludni, ezért odasiettem a bejáratihoz. Épp a megfelelő kulcsot kerestem, amikor megláttam a homályos üvegen át egy fekete alakot. Az ajtóm előtt állt, és szerintem észrevett.
A kulccsomó kiesett a kezemből, és azonnal megrohamoztam a hátsó ajtómat.

A szívem dübörgött a mellkasomban, és már a könnyeim is kibuggyantak, a hatalmas félelem miatt, ami felül kerekedett rajtam.

Hallottam a száraz faágak recsegését, melyekre rálépett, és nem sokkal később , már láttam is az alakot.
Egy kiálló gyökérben megbotlottam, és bevertem a fejem.
Azonnal odakaptam a sajgó pontra, majd könnytől elhomályosult tekintettel néztem a fegyveres támadómra.