Padfirka

Hétfő

Ezt. Nem. Hiszem. El. Mégis hogyan lehet egy tanóra ennyire unalmas? Itt ülök már vagy két órája de az óra szerint még  mindig csak fél óra telt el. Pedig vagy fél percenként ellenőrzöm, hátha valami csoda folytán nem csak fél perccel többet mutat mint az előbb. Ez kész röhely. A padot bámulom. Mondanám, hogy a gondolataim messze járnak, de ez nem igaz. Egy helyben állnak és mint lomha fogaskerekeken, csak egy mondat forog körben a fejemben újra és újra: Mi a fenét vétettem én?
-Hédi ugye jegyzetelsz? - szól a tanár, én pedig fölkapom a fejem. Igazából fogalmam sincs mit mondott, csak a nevem hallatából következtetek arra, hogy nekem szólt.
-I...igen. - válaszolom félszegen és csak remélem, hogy ez a helyes válasz. A tanár csak vág egy grimaszt és már magyaráz is tovább. Nyilván nem hitt nekem, ami nem véletlen. A füzetem becsukva hever mellettem a padon és nincs toll a kezemben. Hogy kicsit hitelesebbnek tűnjek kinyitom a füzetem és előkaparok egy tollat a tolltartómból. Igazából általában nem  vagyok ilyen de ezen az órán már meg sem próbálok figyelni. Egyszerűen felesleges. Némán meredek a padra egy ideig és közben a tanár mondata ismétlődik a fejemben. Jegyzetelni.... Jegyzetelni...

"Jegyzetelni... Jól felelni...
 Az érettségin megfelelni..."

A rímecske egy pillanat alatt, szinte teljesen magától pattan ki a fejemből, de annyira megtetszik, hogy muszáj papírra vetnem. Vagyis jelen esetben inkább padra. Egy perccel később már ott virít a rövid felirat a padomon. Büszkén nézem a kis két soros szerzeményemet. Tudom nem nagy dolog, de egy kicsit legalább feldobott.Éppen azon vagyok, hogy még egyszer minden erőmet összeszedve megpróbáljak az órára figyelni, mikor egy rövid, de igen informatív mondat ragadja meg a figyelmem: Jövő órán dolgozatot írunk a ma tanultakból!
Hát ez valami fantasztikus! Most megint kérhetem el valakitől az anyagot. Ám nem puffoghatok sokáig. A csengő hangja élesen hasít az óra viszonylagos csendjébe. Felugrom a helyemről és amilyen gyorsan csak lehet összepakolom a cuccaim. Legszívesebben már ott sem lennék, de ez nem ilyen egyszerű.
-Hédi, egy percre!
A tanár hangra már az ajtóban ér utol. Mélyet sóhajtok és egy pillanatra lehunyom a szemem.
-Igen tanárnő? - fordulok vissza és visszalépek a tanáromhoz. 
-Hédi te tulajdonképpen miért is jársz ide be? - kérdezi karba tett kézzel. Őszintén szólva ezen már én is sokat gondolkoztam és igazából fogalamam sincs. Nem tudom mi olyat tudnék erre a kérdésre válaszolni ami viszonylag elfogadható, de mivel ő egyértelműen választ vár, azt felelem amit a legkevésbé érzek sértőnek. 
-Mert kötelező. - válaszolom motyogva és leszegem a fejem.
-Érdekel téged egyáltalán bármi a világon? - teszi fel a következő kérdést és én már nyitnám a számat mikor közbevág. - Azon a You Tube - on kívül. - egészíti ki. Annyira utálom ahogy a felnőttek kimondják. Annyi undor és megvetés van benne. Bezzeg ha a tévében  szerepelnék akkor istenítenének. De hát ez majdnem ugyan az. Csak éppen annyi a különbség, hogy amit én csinálok azt sokkal olcsóbb előállítani mint egy TV műsort és én tényleg tudok kommunikálni a nézőimmel. Régebben elkövettem azt a hatalmas hibát, hogy mindenkinek elmondtam, hogy van egy csatornám. A tanároknak is. Nem kellett volna. Egyik videóban sem szerepel az arcom, így valószínűleg ha nem mondom fel sem ismernek.
-Igen érdekel más is. - válaszolom óvatosan, megpróbálva figyelmen kívül hagyni a megvető pillantását.
-Hát az biztos, hogy ez a "valami más" nem a töri óra, de Hédi egy dolgot meg kéne értened. Nekem osztályoznom kell téged. Akkor is ha nem érdekel. De Hédi még csak szeptember van, de te már nem figyelsz. Ez nem lesz így jó... - csóválja a fejét.
-Tudom... Csak... fáradt vagyok. Nem aludtam jól. - próbálok valami jó kifogást találni. Talán így még a becsöngő előtt elenged.
-Legközelebb aludj többet. - megy bele a tanár, az "én mondok egy indokot ő pedig úgy tesz mintha elfogadná" - játékba. 
-Úgy lesz. - ígérem meg - Viszont látásra!
-Szia!
És már kint is vagyok. Nem most hívat oda magához először és valószínűleg nem is utoljára. Igazából nincs vele bajom, csak a töri nem érdekel. Egyébként meg nincs igaza. Mármint azzal kapcsolatban, hogy semmi nem érdekel. Többek között a magyar is nagyon érdekel például. Ha sikerülne, író szeretnék lenni. Egy csomó elkezdett művem van otthon. Csak be kéne fejezni legalább egyet. Erre persze biztosan azt mondaná, hogy ez nem rendes cél és nem építhetek ilyesmire, de nekem ennyi kockázat belefér.
Föl sem nézek, miközben gépiesen masírozok a tömegben a következő órám helyszíne felé. Valószínűleg így történhet meg, hogy észre sem veszem, hogy egy srác pont felém tart.
-Szia! - köszön, én pedig döbbenten kapom fel a fejem, melynek következménye képen pont az ő fejének csapom az enyémet.
-Uh, bocsi. Jól vagy? - húzom el a számat.
-Persze semmiség. - masszírozza meg a homlokát - Csak azt szerettem volna megkérdezni, hogy hol találom a 111-es termet. Még új vagyok itt és kicsit eltévedtem - teszi hozzá és kínosan felnevet.
-Hát persze. Onnan jövök. A folyosó végén jobbra. - igazítom útba.
-Köszi. Életmentő vagy. Amúgy Balázs vagyok. Csak, hogy ha el akarod mesélni, hogy egy gyökér beléd jött, akkor legalább a nevemen tudj nevezni. 
Elnevetem magam és már mondanék valamit, de akkor megszólala a csengő.
-Ez a gyökér el fog késni ha sokat flörtöl. - válaszolom vigyorogva és ő is nevet.
-Flörtölni, ugyan már. Akkor már biztos megdícsértem volna milyen jól áll ha nevetsz. - válaszolja vállat vonva.
-Na jó, most már tényleg mennem kell. - nevetem az egyre üresebb folyosón. - Na szia! - köszönök és már meg is fordultam mikor utánam szól.
-Héj! A neved titok?
-Csak a gyökereknek. A többieknek Hédi. - kontrázok, majd egy hatalmas vigyorral a fejemen sietősen folytatom utam a kémia terem felé és bármennyire is szeretném nem nézek vissza.