Ne ítélkezz felettem!

I Fejezet

A hűs tavaszi zápor kíméletlenül csapott le Szatmárra. Az autók szinte egymást kergették a szakadó esőben a vizes úton. Délután 5 óra volt mindenki sietett haza a munkából. Alig sétált néhány ember a járdán, ők is esernyővel. Csak egyvalaki szaladt fejvesztve, mit sem törődve az esővel: Mirabella. De a jelzőlámpa épp akkor váltott pirosra, amikor ő odaért. Kifulladva állt meg, és komoran nézett maga elé. Vöröses-szőke haja copfba fogva vizesen tapadt fekete bőrdzsekijéhez. Smaragdzöld szeme idegesen kutatott az autósorok között, amik a hídról lefelé hajtottak, közben pedig a jelzőlámpa kijelzőjén számolta a lassan váltakozó másodperceket. Halkan felsóhajtott, amikor meglátta a buszt lefordulni a hídról. Épp az orra előtt ment el. Lekéste.

- Ezt már nem érem el - mondta lesújtva, s nekidőlt az egyik oszlopnak. És épp ma kellett otthon felejtenie az esernyőjét is.

- Gyere, szállj be! Hazaviszlek! - hallotta a főnöke hangját, aki leparkolt a járda mellett, persze tilosban, hogy be tudjon szállni.

Tudta, hogy nem jó ötlet, ennek ellenére beszállt.

- Már azt hittem, nem érlek utol - mosolygott Dávid s megsimogatta az arcát. - Miért távoztál olyan sietősen? Tudom, hogy ma mondtál fel, de attól mi tarthatnánk a kapcsolatot. - Fekete rövid haján neki is esőcseppek csillogtak, de játékosan megvillanó sötétkék szeméből csak úgy áradt a szenvedély.

- Ezt nem lehet, te is tudod - sóhajtotta Mira.

- Már miért ne lehetne? - kérdezte sértődötten, miközben egész más irányba hajtott, mint kellett volna.

- Mert mindkettőnknek családja van, azért - felelte Mira idegesen. - De miért nem haza viszel?

- Ma egész nap enyém a ház, sőt holnap is, mert a feleségem meglátogatta az édesanyját és a testvérét. Ma szeretnék veled lenni - fogta meg a kezét.

- Őrült vagy - mosolygott Mira. - Rendben, amúgy sem lesz több alkalmunk arra, hogy együtt legyünk. Bár szerintem veszélyes játékot űzöl.

- Ez hadd legyen az én dolgom, kedvesem. Nem akarlak elveszíteni - emelte a nő kezét a szájához és megcsókolta.

Mira csak mosolygott. Az első találkozásukra gondolt. Titkárnőnek jelentkezett egy igen híres szállodalánchoz, ahol Dávid volt a tulajdonos, és persze a cég elnöke is. Azonnal felvette, és alig egy hónap múlva ki is kezdett vele. Ő mindvégig vonzódott a főnökéhez, és amikor behívatta egyik délután, és kulcsra zárta az irodája ajtaját, azonnal tudta, hogy mit akar. Tiltakozhatott volna, sőt meg kellett volna rémülnie ettől a helyzettől, de ő még csak meg sem mozdult, amikor közeledett felé. Szinte mágnesként vonzotta őt. Egy pillanatig sem tiltakozott, készségesen adta át magát neki. Olyan volt számára, mint a drog. Attól a naptól kezdve szorosabb kapcsolat fűzte össze őket, és persze annyiszor voltak együtt, ahányszor csak akartak. De sosem vitte még haza, az otthonába. Nem is értette, hogy most miért.

Nemsokára elérkeztek egy hatalmas villához. Csodaszép volt. Az udvarban a bokrokkal övezett barna köves út mentén virágoskert és egy kis szökőkút díszelgett. Az első emeletig rózsák futottak fel a négyszög alakú állványon. Belülről még gyönyörűbb volt a boltíves mennyezetével, a hatalmas nappalival, amit egy óriási akvárium választott el az ebédlőtől. Az emeletre csigalépcső vezetett fel. Nem is sokáig időztek odalent. A harmadik szobába sétáltak be. Tágas volt, és világos, a közepén hatalmas franciaágy nyújtózkodott.

Egy percig sem tétováztak, azonnal egymásnak estek. Szenvedélyesen szerették egymást. Egy órán át szeretkeztek. A kapcsolatuk mindig is ilyen heves volt, ha elkezdték, képtelenek voltak abbahagyni. Mira rémülten pillantott az órára. Mennie kellett. Dávid újra magához vonta.