Insomnia (Tokio Hotel ff.)

Prológus

Sziasztok! Belekezdtem egy új történetbe, és úgy döntöttem, ide is felkerülnek majd a részek annak ellenére, hogy nem Larry. Jó olvasást, és izgatottan várom a véleményeteket :)

2059. 01. 05.

Átutazók vagyunk. Csupán egy homokszem a sivatagban, egy vízcsepp az óceánban, de van valami, ami közös bennünk: megszületünk, majd semmivé leszünk. Ez a rideg valóság, és csak rajtunk múlik, mennyire tudjuk kiszínezni a perceinket, óráinkat, napjainkat, éveinket. Nem tudhatjuk, mennyi idővel gazdálkodhatunk. Nem tudhatjuk, melyik tervünket húzza keresztül a sors. Emberek lépnek be és ki az életünkből, miközben sokszor a sötétben tapogatózunk azzal kapcsolatban, hogy kire érdemes áldozni a drága időnkből. Néha örök barátságok törnek meg, lángoló szerelmek válnak hamuvá, amiket hömpölyögve kap fel a szél, és hord szerteszét a végtelenbe.

A végtelen... milyen furcsa fogalom. Behatárolhatatlan és megfoghatatlan, mégis, sokszor használjuk ezt a jelzőt, amikor próbáljuk meghatározni, meddig fogunk valakit szeretni. Ó, a szerelem, és a végtelen... Máris két dolog, amit nehéz szavakba önteni. Kiskoromban azt hittem, hogy a szerelem az, ha megcsókolok egy lányt, akinek jó illata, és fényes, hosszú haja van. Mintha az egész csupa semmitmondás, klisé, rózsaszín felhő és kacagás lenne. Akkor azt hittem, hogy a végtelen ott van, ahol a csillagok ragyognak éjszakánként. Mennyire naiv voltam! Ha most visszamehetnék az időben meglátogatni a gyermek önmagam, elmondanám neki, hogy a szerelem néha iszonyatosan fáj, és a végtelen sokkal de sokkal messzebb van a csillagoknál. Mert néha a szívünk olyan embert választ, akit nem kellene... mert néha a végtelenig és még tovább követnénk azt, aki a világot jelenti számunkra. Valamit megtanultam: szeretni sokkal könnyebb, ha mindened megvan, egészséges vagy, és nem kell aggódnod a jövőd miatt. Szerelmesnek lenni a világvégén ijesztő, és nem tudhatod, hogy a következő pillanatban a pokolban vagy a mennyországban kötsz ki.

Elárulok egy titkot. A valóságban nem léteznek tündérmesék, ahol megjelenik a herceg, megmenti a királylányt és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Talán van egy herceg... és talán... talán van egy királylány is valahol. De a létezésük nem felhőtlen. A múlt sebei felnyílnak olykor, az élet pedig újabb és újabb megpróbáltatásokkal teli.

Az én történetem talán úgy tűnhet, könnyen indult. De ez csak a látszat. Megvolt mindenem, és közben nem volt semmim. Lélegeztem, de nem igazán éltem. Valaminek történnie kellett, hogy erre rájöjjek. De ahhoz, hogy rendesen el tudjam mesélni, kicsit vissza kell repülnünk az időben.

Találkozzunk ott, ahol a sziklák üdvözlik az óceánt...

2039. 12. 20.

Mennydörgés hangja szakította meg az erdő egyébként nyugodt, csöndes atmoszféráját. A fiatal lány felnézett a gyülekező felhőkre, és még szorosabban fogta össze magán a kopottas kabátját. A lábujjait már nem érezte a lyukas, átázott cipőjében, mire a nap lebukott a horizonton, és komor színekkel árasztotta el az erdőt. Mintha az időjárás is tükrözné a lelkében dúló viharokat, az eső egyre nagyobb cseppekben kezdett esni a nyomasztó szürkületben. Még jobban magához szorította a kis csomagot, és úgy rendezte a puha takarót, hogy az megvédje a babát az esőtől. Először csak halk nyöszörgést hallott, amikor elindult lefelé a hegygerincről, majd egy kis idővel később szívszorító, könyörgő sírást. Hatalmas csoda volt, hogy a kisfiú ezelőtt még nem sírt fel, de most egy kicsit muszáj volt megállnia, hogy megnyugtassa valahogy. Lassan kicsomagolta a takaróból a baba fejét, és amikor meglátta a lebiggyedt ajkakat, a hatalmas, barna szemeket, amelyek most könnyektől csillogtak, azonnal elszorult a torka.