Insomnia (Tokio Hotel ff.)

3. Háború vagy béke?

– Üdvözöllek a világvége leendő urai között! – mondta Kole, miközben elvette a kezét a kés markolatáról, és megpaskolta a fiú vállát. – Jól döntöttél.

Tom is mindennél jobban szerette volna ezt hinni, és amikor ráébredt, hogy előbb-utóbb, valamilyen módon úgyis ez a sors várt volna rá, már ellazulva, teljes nyugalommal követte a férfit. Örült, hogy útközben nem botlottak ismerősökbe, és így elkerülhette a magyarázkodást. Miközben egyre távolabb értek a lakott területtől, Tom magára húzta a tiszta pólóját, és növekvő gyanakvással nézett körbe. Kezdett attól tartani, hogy Kole mégis ki akarja végezni, csak elég óvatos volt, hogy ne a falu közepén tegye, ahol bárki megláthatta volna őket. A haja benedvesítette a ruháját a hátán, és fázósan ölelte körbe magát a karjaival. Nagyon remélte, hogy hamar hazaérhet, de ez a séta hosszabbra nyúlt, mint sejtette. Már a menekülési útvonalakat kereste, amikor az erdő szélén végre megálltak egy régi, elhagyatott pajta előtt. Időközben a nap már teljesen lement, és a hatalmas, rozoga épület ijesztőnek hatott a félhomályban, de a rések között halovány fénynyalábok szűrődtek ki. Valaki várta őket.

– Gyerünk, kölyök! – szólt rá Kole türelmetlenül. – Befelé!

Tom nyelt egy nagyot, és igyekezett elhessegetni a gondolatokat, miszerint ez könnyedén egy csapda is lehet. Aztán rájött, hogy már régen belesétált Robert csapdájába. Talán még akkor, amikor megismerte Karinát.

Kole nem nyitotta ki neki az ajtót, de nem is várt effajta kedvességet a férfitől. Előrelépett, és a vállát nekitámasztva a hatalmas faajtónak, kitárta a pajta bejáratát. Azt hitte, hogy Kole is követni fogja, de a férfi ehelyett csak kitépett egy hosszú fűszálat, és a fogai közé csípte, miközben nekitámaszkodott az épület oldalának. Odabent egy hatalmas üres tér, félhomály, szénaillat és egy magányosan árválkodó régi, kopottas faasztal fogadta Tomot. Karina apját csak később vette észre a sarokban. Robert becsukta a könyvet, amit olvasott, egy hanyag mozdulattal ledobta az asztalra, és felállt, hogy Tom elé lépjen.

– Örülök, hogy itt vagy – mondta kimérten, miközben a kezét nyújtotta felé. Tom hezitálva, de elfogadta, és ő is erősen megszorította a férfi kezét. Furcsa volt szinte barátként üdvözölni azt, aki egy hete alaposan ellátta a baját, de nem félt. Magabiztosan belenézett a középkorú férfi kék szemeibe, és tűrte a már szinte udvariatlan, kíváncsi vizslatást. Úgy döntött, hogy nem hátrál meg. Figyelte a férfi arcát, az őszülő borostáját, majd a kockás ingét, bőrből készült csizmáját. Robert és családja a szegények között is a tehetősebbek közé tartozott, és Tom biztos volt benne, hogy ha elfogyna az élelem, Karináék asztala még mindig báránysülttől és gyümölcsös pitétől roskadozna. Nem tudta, mit akar elérni a férfi egy lázadással, hiszen látszólag sokkal több mindene volt, mint a falubeli háztartások bármelyikének. Tom akkor még nem tudta, hogy az embereknek hiába van meg mindenük, folyton csak többet és többet akarnak.

– Miért vagyunk itt? – kérdezte a fiú megtörve a hallgatást. Elege volt abból, hogy a férfi úgy méregeti, mint egy lovat vásárlás előtt.

– Kole mesélt neked? – kérdezett vissza a férfi, miközben hátat fordított és az asztalhoz sétált.

– Nem sokat – felelte Tom halkan. – Ez az egész még nagyon homályos nekem – vallotta be.

– Ez megválaszolja a kérdésed – jelentette ki Robert. – Azért vagyunk itt, hogy amire végzünk, minden világos legyen. Ülj le! – Tom bólintott, és leült az egyik fából készült kényelmetlen székre. – Tetszik a hajad. Ki csinálta? – kérdezte a férfi enyhe mosollyal a szája sarkában.

– Anya – suttogta Tom, miközben akaratlanul is az egyik vizes tincsért nyúlt, és az ujjai között sodorgatta, miközben az asztal összekarcolt lapját bámulta, amin a Háború és béke vastag kötete feküdt.