607-es szoba
Ismét eltelt egy év, és én újra itt állok a 607-es számú szobában. Hogy miért is? Azért, mert itt lett vége mindennek 4 éve, ez az a szoba ahol elvesztettem a szerelmemet, örökre. Próbáltam feldolgozni, de nem ment, igazából nem is akarom, mert attól félek, hogy ha megteszem akkor egy idő után elfelejtem őt. Megakarom őrizni az emlékét örökké. Nem akarom egy kicsit se, hogy enyhüljön a fájdalmam, hiszen az én hibámból nincs már az élők között. Talán ha akkor nem hagyom magára, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rám akkor nem történt volna meg ez a szörnyű tragédia.
Minden évben, így most is leteszem ide a levelet amit neki írok, abban a tudatban, hogy talán látja őket, de tudom, hogy nem jutnak el hozzá, én ennek ellenére mégis, újra es újra megteszem.
" Egyetlen Chimem!
Négy év elteltével is azon gondolkozom, hogy miért kellett ennek így lennie. A válasz ismét az, hogy az én hibám. Sajnálom, bár tudom, ez nem hoz vissza téged. Emlékszem az együtt töltött időkre, azok voltak a legszebbek. A végtelennek tűnő beszélgetések, az a rengeteg idő amit mind veled töltöttem, sosem feledem. Néha magamra zárom az ajtót és elmélyülök a gondolataimban, magunkat látom miközben önfeledten élvezzük ki az együtt töltött órákat. Akkor is tetszettem neked, ha ügyetlen voltam, de mostmár tudom, nem érdemeltem ki a szeretetedet. Mindig várlak téged ezen a helyen, hogy átölelj a karjaiddal, azt mondva, hogy ez az egész egy buta rémálom. Sosem feledem, hogy boldoggá tudtalak tenni a legapróbb ajándékkal is. Bármit is adtam te mindennek örültél, mindig azt mondtad " Engem nem érdekel az ajándék értéke, csak az számít, hogy tőled van." Tudom, hogy csak ez számít, nekem te voltál a legszebb és megfizethetetlen ajándék. Az idő elmúlt, de vannak olyan dolgok amiket sosem tudtam elmondani neked, belevésődtek a szívembe mélyen. Sajnálom, szerettelek téged, kérlek higyj nekem. Fognám a két kezed, átölelnélek, hogy karjaimban a szíved ismét nyugodt legyen, és ha kell neked adnám mindenem, csak hogy minden olyan legyen mint régen. Mosolyod már soha nem láthatom többé, az emlékeimben örökké őrizni fogom.
Amikor eszembe jutnak a közös emlékek elkezdesz mégjobban hiányozni, és az a hatalmas nagy üresség amely a szívemben keletkezett sosem fog elmúlni. Örökké veled akarok lenni, ezt mondogatom magamnak, de hiába, nem tudlak visszahozni téged, de csak imádkozni tudok, hogy ahol most vagy ott ugyanolyan boldog legyél, mint amilyen a legelején voltál. Az idők végezetéig óvni akartalak, ehelyett csak fájdalmat okoztam mindkettőnknek.
Bárcsak mégegyszer láthatnálak, hogy eltudjam neked mindezt mondani. Nagyon hianyzik a mosolyod, a nevetésed, a hangod, az érintésed, az ölelésed, az illatod, de mindezeken felül ami a legjobban hiányzik az együtt töltött idők, hihetetlen, hogy már többé nem tudlak felhívni és azt mondani, hogy szeretlek kicsim, vagy, hogy hiányzol életem, ezeket már soha nem kapom vissza, mert elvesztek veled együtt.
"A legnagyobb szeretettel a Te Tae-d"
Komótosan sétálok az ágyhoz, elhelyezem a levelet a végében, majd ujjaimat utoljára végig húzva rajta, szép csendben távozok.
