Sötét órák

Mindenszentek: El Nem Hangzott Név

Aznap éjjel se volt más: késő este haza értem, elvégeztem teendőimet, majd bele zuhantam az ágyba.
Ilyen ez az egyetemi élet... Ha az ember valahogyan élni akar, akkor az ösztöndíj mellé jól jön a munka is, de milyen áron...
Hamar elnyomott az álom, és éreztem, lelkem máris máshol jár, míg testem a kemény valóságban a puha ágyamban terül el.

Egy tó jelent meg szemem előtt. Néhol rezzenő nádasok szépítették az amúgy kopár tóvidéket, ám pont e kopárság miatt volt oly' csodás a tó képe. Csillagok ezrei tündököltek a víz lágy, selymesen sima felszínén. Pár pad övezte a dombba bele vájadt víz környékét. Én is egy ilyen korhadozó fadarabon foglaltam helyet. A levegő szépen lassan hűlt, ahogy az idő múlt, bevallom magam is bele borzongtam. Csak néztem a tájat, ahogy rezzenéstelenül a hold fényében ragyogott. Igazán semmi se volt a közelben, kivéve egy dolgot: egy temető terült el a tó partján, ahonnan egy lágy szellő suhant át.

Ekkor lepődtem meg igazán: a meleg fuvallat mellet pár apró gömb jelent meg a sírkert felől. Szépen, lassan, megfontoltan kúsztak el a víz felett, ügyelve, hogy ne zavarják meg azt. Lidércfények, semmi kétség sem fért hozzá. Ezer meg ezer színben pompáztak egytől egyig: volt ki az óceán kékjét hirdette, volt, aki csak úgy lángolt az éjben, s voltak igen furcsa szerzetek is, kik nem szerettek volna mindennapiak lenni.

Csodáltam őket, ahogy ékes táncukat lejtik. Látszott rajtuk, hogy most igazán boldogak, és ahogy távolodtak egykori helyüktől, úgy szóródtak szerteszéjjel, indultak világot látni. Nem egy mindennapi látvány volt, szent igaz. Szemeimben úgy szikrázott az izgalom, mint máskor a karácsonyi csillagszóró. Nem tudtam megérteni, mégis mi lehet a felhajtás oka, egészen addig, amíg el nem öntött az az ismerős melengető érzés.

Léptek zaját hallottam meg a fűben. Oda se kellett néznem, már tudtam, ki ő. Léptei nyomán virágba borult a hely, s ahogy közeledett, úgy nőtt szívemben a melegség, s számban a keserűség. Magokkal teli erszényét ledobta a pad mellé, nem törődve azzal, hogy egy-kettő szem kiborul belőle. Szó nélkül leült mellém, és figyelt. Figyelt engem, figyelte a lelkeket, őrizte útjukat, vigyázott rájuk, és ügyelt rá, ha végeztek, visszatérjenek, de ennek még koránt sem volt itt az ideje, hisz az éjszaka alig kezdődött el.

Lehelet vételnyi megfontolás nélkül helyezte fejét vállamra, mire legbelül összerezzentem, de melegsége képes volt megnyugtatni. Éreztem haját nyakamon, vállamon, édes illata orromat csiklandozta, mire emlékeimben megjelent szeme világának képe. Arcomon lassan végig simította karját, mire egész testem bele remegett. Egy ponton megállt, majd tenyerét arcívemhez simította. Fejemet maga felé fordította. Lassan, kimérten, mint a jó vadász, közelebb hajolt. Ajkaink szinte összeértek, mikor egyik kezemmel karját, másikkal nyakát fogtam meg.

Éjfélt ütött az óra. Lihegve, izzadságomba fetrengve keltem fel a meleg szobában. Testemet nem mozdítottam miközben körbe néztem.

 - Tudom, hogy itt vagy... - szóltam halkan hozzá. - Egyszer eljátszhatod ezt, többször nem... Gyere elő az árnyékból...

Mintha csak parancs lett volna, elő lépett az a sötétségből. Előző igéző alkata eltűnt, s helyette csontokon lifegő hús foszlányok maradtak. Fehér ruhája helyén fekete, ám ugyanúgy áttetsző köpeny ékeskedett, rajta néhány szakadással.

 - Mondd ki a nevem... - mantrázta, ahogy egyre közelebb lépett. - Mondd ki a nevet, melyet te adtad nekem...

Egyre közelebb s közelebb lépett. Ekkor éreztem meg a hideget, mi belőle áradt, s tagadhatnám, de nem fogom, hogy kellemes volt számomra a fagy, mit okozott. Mikor ágyamhoz ért, nem állt meg. Bemászott az ágyba, és egyik lábát átvetve rajtam terpeszkedett felettem.

Csontos kezével végig simította arcomat, mire éreztem, hogy az élet is kiszállna belőlem. Egyre közelebb hajolva, egyre dühödtebben ismételte: mondd ki a nevem, ám én hallgattam, mint a sír. Kezeivel közre fogta a arcomat, s egy csalfa mosollyal válaszolt némaságomra.

 - Mondd ki a nevet, mi számomra a legkedvesebb... Mondjad, s tiéd vagyok, mondd, és azzá válok, kit igazán szeretsz... Megteszek érted bármit, csak hangozzék el a név, amit nekem adtál kedvesem...

 - És akkor megkapom a csókod. - Mondtam rezzenéstelenen arccal, mire eltűnt az a gúnyos, csábító mosoly. -Sokan vagyunk, kik megkaphatták, és egyszer mindenki szert tehet rá, de akkor többet nem akarunk téged elhagyni.... Ez a jutalmunk az élet végén, a csókod. Vagyunk páran, ki előbb szert tehettek rá, és mégis, itt vannak köztünk, de őket folyton kísérted, nem tudnak másra se gondolni... Néha meglátogatod őket, olyan perceikben, mikor hajlandóak egy újabbat lopni, de én.... - álltam meg egy pillanatra, majd egy nagy levegővel így folytattam: - De én vagyok a kedvenced mind közül...

- Persze, hogy te vagy! - mondta kicsattanó örömmel. - A veled töltött időt sose felejtem. Ajkaimra írtad a bűvös igét. Megpecsételted. Többet is kaptál, mint az átlag. Nem is értem, talán nem vagyok elég jó, nem vagyok elég szép, nem vagyok elég rejtélyes? Csak egy csók volna az egész, - hajolt olyan közel, hogy rothadó leheletét érezzem - nem lenne belőle semmi baj...

 - Csak talán az, hogy többé nem élnék.

 - Örökké velem lehetnél... - suttogta.

 - Menj el. Menj el, és ne gyere vissza, habár tudom, ezt úgy se tartod be. - mondtam kimérten.

 - Már megszokhattad, nem? De ha kimondanád végre... Hisz te is tudod: "nevet adtál neki, s ez által hatalmad van felette, mi ellen nem szegülhet."

 - Mit elnevezünk, a fölött hatalmunk van, ez tény, de mi emberek elfelejtjük azt, hogy nektek is van hatalmatok felettünk, főleg neked. - mondtam, miközben arcomról letéptem kezeinek maradékát, majd rá parancsoltam, hogy hagyjon engem.

Egy kevés vonakodás után felállt, felvette magokkal teli zsákját, majd elindult a sötétségbe. Mielőtt eltűnhetett volna, gyorsan utána kiáltottam: azt itt ne hagyd, s mutattam a sarokban heverő szerszámra. Mosolyogva rám nézett. Lassan lépkedett a tárgy felé, miközben az álombeli formáját felvette, de ruhája nem változott meg. Tudtam jól, hogy szándékosan hagyná itt, hogy visszafelé menet még benézhessen.

Mikor oda ért, felvette kaszáját, suhintott egyet, és így szólt: - mire mennék nélküled, e nélkül a holtakat nem tudnám visszaterelni. - majd ezzel a mondattal fekete köddé változott, és eltűnt.

A halál, kinek csókja valóban a legédesebb. Kaszája, hogy mint a búzát, learassa az éppen aktuális veteményt, s utána újabb magokat nyerjen belőle, miket elvethet. A halál, és a születés. Az örök érvényű körforgás. Innen is a neve... a neve...

Szépen lassan merültem álomba, miközben egy szó, a neve járt a fejemben...

Eiternim...