Sötét órák

Karácsony: igaz álmok

Lassan telepedett le a fáradt este a zsongó városra. Minden ember fáradtan dőlt be ágyába, nyugalmat keresve felhőnyi paplanjaikban. Csak néhányan maradtak ébren ezekben az órákban, volt ki munkáját végezte, mások egy könyvben merültek el, és egyesek nem bírták ki a sorozatuk legújabb része nélkül. Mégis, lassan mindenkit elnyomott a setét éj, és ebben az évben először, csend borult a zajos házak mindegyikére.

Az egyik tetőn egy furcsa ruházatú öreg úr figyelte a jelenetet. Ősz haja lapockájáig ért, inge és nadrágja fehér és bő volt, kaftánja úgy borult rá mint másokra a pokróc. Egy öreg, göcsörtös boton támaszkodott, miközben előre görnyedt, teste már nem bírta megtartani magát, izmai elsorvadtak az évek alatt. Mellkasa lassan emelkedett fel és le, miközben lélegzett, mintha mindegyik az utolsó lehelete volna. A botot milliméterről milliméterre emelte fel, hogy koppintson egyet vele, mire egész teste, ruhája homokká foszlott szét, s komótosan gördült lefelé pár emeletet a ház tetejéről.

Egy gyermek hálószobájába vánszorgott be a vén, szemcséről szemcsére, mire több perc múltán az ágyhoz ért, s ott újra alakot öltött. Cipő nélküli lábára helyezkedett, hogy öregesen az ágyra üljön az éppen szundikáló mellé.

- No, lássuk, mi történt veled, és még mi vár rád... - mondta csak magának, majd egy rutinos mozdulattal a gyermek feje felé emelte kézét. Arcán látszott, hogy erősen koncentrál, majd szépen lassan apróbbnál apróbb kék homok szemcsék szálltak fel úgy, mint mikor valaki egy poros szobába lép be. A kicsinyke szemek szépen körbe táncolták kezét néha-néha csillanva egyszer-kétszer. Az öreg ekkor arcához emelte kinyújtott kezét, s mint a friss levegőt, belélegezte a homokot. Ekkor haja visszanyerte fekete színét, arcvonásai újra markánssá váltak, testébe visszatért az erő. - Oh, a gyermeki kalandok, a mindennapos zsongás. - Vett ismételten egy nagy levegőt. - Ez hiányzik nekem. Az utcán futkosás, a játék, labda játék a parkban... Ez az, amit a felnőttek nem igazán értenek, nemde, kisember? - nézett a fáradt gyermekre, ki továbbra is békésen élte álom nélküli boldog éjjelét. - Majd meg tudod, meglásd, majdan meg tudod, mily' szörnyűség tud lenni az idő, de mégis, mennyi örömet hoz.

Megragadta botját, majd arany csíkokkal övezett kaftánját megigazította, s boldogan állt talpra a gyermek mellett. Kezét ismét kinyújtotta, ám most maga elé tartotta, mire botjának vonalain arany sárga fény kezdett el derengeni. Tenyerében a kék homok apró alakokat kezdett megformálni. Néhol a kisgyermek jelent meg, mellette az anyja, apja, nagyszülei. Volt, hogy csak a felnőttek voltak jelen, s volt, hogy kis fiúk tűntek fel kisleányok társaságában. Ezek az alvó gyermek gondolatai, emlékei voltak. A férfi mosolyogva nézte végig az egészet, emlékezve arra, ő milyen volt fiatalon, és emlékezve arra, hogy ma még hány ember emlékét fogja látni.

A kék homok lassan arannyá vált, ahogy a varázslat kezdett hatni: a gyerek lassan cseperedett fel, családja, saját élete lett, elérte céljait, megvalósította álmát.

 - Majd meg tudod apróság, majd megtudod. Most még arra vágysz, hogy múljon az idő, hogy eljöjjön a "felnőtt" kor, hogy értsél mindent. Csak éppen azt nem tudod, hogy már most sok mindent értsz, amit mások nem. Látom a jövődben, hogyha folytatod ezt az utat, akkor a világot is megválthatod, olyan dolgokat mutathatsz meg másoknak, amikről ők még ábrándozni se mertek. Ma éjjelre én ezt adom neked. - Mondta, majd lassan közelítette kezét a másikhoz. - Neked adom a tudást, hogy tudd, mi várhat rád, mi az, amit elérhetsz, habár tudom, te ezt úgy se hallod, és úgy se láthatod majd. - A homok végül megállapodott: egy könyv, minek lapjai magától lapozódtak, és melyben az írás oly' ritka volt, mint a nappali égen a csillagok.

 - Hiszen ez a varázslat nem teljes magában, ha csak az én lelkem lenne benne, akkor nem a te álmod volna. Ha csak az én lelkem volna, akkor nem a te életed, hanem az enyém volna, de mint látod, nekem már van egy. - Halkan, körültekintően emelte a homok figurát a gyermek orrához. E közben néhány szemcse kékké változott, és az eddigi könyv lassan átalakult: egy gyönyörű lepke vette át helyét, melynek szárnyai a könyv lapjai voltak, rajta az írás még mindig kivehetetlen volt, de már pár betű látszott. - Ez a te álmod, drága ifjú, hagyd, hogy arra vigyen, merre neked tetszik, merre gondolataid repítenek. Én az igazságot adom nektek, hogy mi vár reátok. Ti, emberek vagytok azok, kik eltorzítják eme tökéletes képet. Vagy talán, így lesz tökéletes, és az enyém volna a torz? - mondotta, miközben a gyermek mély levegőt vett, s arcára egy apró mosoly ült ki, ahogy elmerült az álom mámoros világában. - Most már talán sose tudjuk meg. Szép álmokat gyermekem. Soha ne félj a jövőtől, soha ne félj attól, mi van a sötétben, mert ott csak új kalandok várnak reád.

Ellépett az ágytól, és az ablak felé indult. Csak a hold fénye ragyogta be a várost, egyetlen egy elveszett lámpa fény se zavarta meg a nyugalmat. Mélyet sóhajtott furcsa öltözetű emberünk. Eltelt egy újabb év, egy újabb örökkévalóság. Éppen indult volna, mikor mögötte megcsillant egy apró tárgy: egy kicsinyke hógömb, melyben a hó úgy forgott, mintha egy valóságos hóvihar dúlt volna benne. Közelebb lépett a könyves polchoz, amin az apróság állt. Végig simította kezét a hideg üvegen, majd tekintetét a könyvekre szegezte. Mese könyvek, képregények tömkelege. Csak mosolyogni tudott a dolgon, hiszen ez ezer év alatt sem változott, a gyermekek imádták az ilyesfajta történeteket. Kezét végig húzta néhány vastagabb kötet gerincén, majd egyszer csak megállt. Szája sarkában egy csalfa mosoly jelent meg, ahogy olvasta a kötet címét.

 - Nos, lehet hogy a világ lassan mégis csak változik. Azt hittem, a te fajtád pusztuló félben van, de évről évre egyre többen vagytok. Talán ti mégis meg tudjátok változtatni a világot, amit ma ismerünk, és ha így lesz, akkor öröm lesz részese lenni a dolognak. Hívhatjátok annak, aminek akarjátok magatokat, én tudom, kik vagytok valójában. Ragadjatok tollat, szerezzetek tintát, és formáljátok életeteket, s másokét. - Az ablakhoz lépett, majd mi előtt koppantott volna botjával, e szavakat suttogta magának: - úgy se tudjátok sokáig elrejteni, szárnyatok egyszer előtűnik, legyen az démoni, vagy angyali. Rajtatok múlik, utána mit tesztek. - egy utolsó pillantást vetett a holdra, majd szertefoszlott, ment a következő emberhez, hogy egy édes álmot hozzon neki, vagy éppen egy rémálmot, de mind ez már a másikon múlott, nem rajta.

Így járt egyről a kettőre, hisz ez a nap sem volt kivétel, hiába jött el az egyik legszentebb ünnep.