Sötét órák

Valentin nap: Lélek a lélekhez, szív a szívhez....

Szent Bálint napján a szerelmesek ünnepelnek. Ünneplik, hogy összekötötte őket a sors, az élet, Isten. Cupido, avagy Ámor az, ki lesújtott nyilával, nemde? Ebben tévedtek, ti, emberek. Hisz nem vadász az, ki a szerelmet megőrzi nektek. Nem fegyverrel közelít felétek az, ki gyengéd érzelmeket ad át. Nem nyíl az, mi összeszorítja szíveteket, nem ám, hanem kötél, cérna, zsineg, damil.
Ábrázolhatjátok gyengéd, apró gyermeknek, vagy felnőtt szerelmesnek, ő nem az. Ő a kötelékek őre. Ő az, ki összekötötte kezeiteket édesanyáddal egy selyem fonállal, ő az, ki csuklód köré tekerte a kényelmesen érdes kötelet, mi összeköt apáddal, és ő az, ki egy vékony, láthatatlan cérnával összeköt szerelmeiddel, mi úgy fájhat, mint a szöges drót, mi megszorítja szívedet, vagy lehet az, mi mint körbe vesz, mint meleg takaró, és mint egy gyapjú gombolyag összebogozódik, ahogy te is a másikkal.
Őt okoljátok mindenért, minden fájdalomért, pedig ő nem tesz semmit, csak kezetekbe adja sorsotok egyik fonalát. Utána már csak rajtatok múlik, mit tesztek vele. Kezeteken viselitek a selymet, mint egy ruhadarabot, mint részeteket, vagy utolsó és leghosszabb álmotokat elhozó   kötél lesz a finom anyag, ahogy nyakatok köré csavarodik.
Nem rajtam múlik, ez a ti választásotok, én csak teszem azt, amiért a világon vagyok. Szeretettet adok nektek, még ha egy oldalú is, mert a másik eldobja a köteléket. Ám ne feledd: egy nap lehet megbánja.

A te Valentined, Ámor, vagy ahogy tetszik.

---

Üres feketeség vett körbe, ahová hangok alig szűrődtek be. Csacsogások, nevetések hangtalan moraját véltem kihallani néhol egy kis zenével tűzdelve. Olyan volt, mintha minden irányból hallanám, mintha körül venne, része lennék, de mégse hallottam, nem láttam semmit se.

Kezemmel előre nyúltam. Meglepetésemre valami fatapintású, sima tárggyal találtam magam szembe. Végig tapogattam, mire rájöttem, hogy egy faragott ajtóval állok szemben. Lassan megkerestem kilincsét, majd egy egyszerű mozdulattal kinyitottam. Egy bálterem tárult szemem elé. Emberek ezrei álltak szétszórva az ellipszisszerű teremben. A társaság tagjai közt páran csak cseverésztek, élvezték egymás társaságát, néhányan első italukat fogyasztották koktél formájában, és voltak olyanok, kiknek az ital már cseppet meg is ártott.

A társaság tagjai egytől-egyig tarkábbnál tarkább öltözékeket viseltek. A hölgyek közt gyakori volt a két-háromszínű habos-babos öltözet, és a műmosoly. A férfiak öltönyeikkel egyszerűre vették a figurát, ám ők sem féltek az élénk színek hordásától. Mindenkinek arcán egy-egy maszk díszelgett, hol csillámmal, tollakkal megbolondítva az érdekes formájú álarcokat, amiknek szerepe úgyszintén a figyelem felhívás volt.

Én egy fekete zakót viseltem, hozzáillő nadrággal, ingem alatta a többiekétől eltérően hófehér volt. Álarcom egyaránt ezekben a színeket viselte, habár mintája nem volt szokványos: szélei egységesen fehérek voltak; a szemeket a feketeség vette körbe, amit úgy díszítettek apró csillagok, mint az éjszakai eget, a jobb szeménél pedig ott virított a fogyó hold; forma is furcsa volt, szélei hegyesek voltak, csúcsokat formáltak, melyekbe bele futott a szemek feketesége. Egyedüli elütő ruhadarabom a vörös nyakkendő volt, mi követte emelkedő mellkasom minden mozdulatát.

Jöttömre senki nem figyelt fel, hidegen hagyta őket az új vendég, mindenki a maga dolgával törődött, a maga kis csoportjában próbálta lenyűgözni az ellenkező nemet. Úgy éreztem magam, mintha elvesztem volna a világmindenségben, én lógtam ki egyedül. Nem illettem be közéjük, ám mégis, próbáltam beállni közéjük. Mikor csak tehettem becsatlakoztam a beszélgetésbe, így vándorolva apróbbnál apróbb társaságok között, hátha megtalálom helyem köztük, de sehogy sem éreztem oda illőnek magamat.