Boku no Hero Fanfic/Egy új kezdet.

2.rész-Élj a mának

Jól átgondoltam én ezt?Vajon el tudok bánni vele egy két taekwondo fogással?
Ráadásul azt se tudom mi a képessége.
"I'm so fucked up." Ez volt az első dolog ami a fejemben elhangzott.

-Csakhogy előjöttél.-mosolygott rám Shigaraki. -Csak te voltál itt ? -lépett közelebb hozzám.
-Igen. Csak én. -válaszoltam.
-Te most kamuzol nekem ugye? -nézett a szemembe. -Na mi az elvitte a cica a nyelved?

Azt a tekintetet egy életre a fejembe véstem. Rá igenis illik a "ha tekintettel lehetne ölni" jelző. Tudtam, ha nem húzom ki magam a csávából, itt helyben megöl.

-Nem félek tőled. -vágtam vissza. -Itt vagyok nem? Mit számítana ha lett volna velem valaki más is ? -vontam kérdőre.

Shigaraki arca egyik percről a másikra komolyságot tükrözött, majd egyik kezével megérintette egy hajtincsem. Becsuktam a szemem, remélve hogy nem csinál velem semmit.

-Csak próbálod bemesélni magadnak, hogy nem félsz. -megfogta a szemüvegem ami azonnal elrohadt, a lencsék pedig a földre estek. -Elengedlek.

Erre a mondatra azonnal kipattantak a szemeim. Hogy mi? Csak úgy elenged? Akkor..miért volt ez az egész?
-Mit jelentsen ez? -vontam kérdőre. -Egy gonosztevő csak úgy elengedi az áldozatát?
Shigaraki a kérdésemre csak ennyit válaszolt:
-Rejtegetsz valamit. Azért engedlek most el, hogy később felfedd előttem azt amiről beszélek.
Közben Kurogiri tűnt fel, aki erejével egy kaput nyitott meg. Mielőtt Shigaraki elment volna rámnézett. - Még látjuk egymást.

Kurogiri meghajolt és követte Shigarakit, majd a kapu eltűnt.
Most teljesen összezavatodtam. Mire utalhatott Shigaraki?

Bakugo szemszöge:
Épp a házunk előtti kapunál álltam, amikor megszólalt a telefonom.
-Ki a franc az ilyenkor?-vettem elő a telefonom. A képernyőre nézve kijelezte hogy sms-t kaptam.
-Ha?Mit akar tőlem az a deszka? -oldtam fel a telefonom. Az sms-ben egy utca név volt. Nem tudtam mit akar ez jelenteni, ezért bementem a házba nem törődve az sms-el. Épp a szobám fele tartottam amikor anyám kérdésekkel kezdett el bombázni.

-Katsuki!-ordított fel anyám.
-Mi van már?!-ordítottam vissza.
-Nem tudod véletlen hol lehet Yuki-chan?-kérdezte tőlem.
-Ha?! Miért tőlem kérdezel ilyen baromságokat?-néztem rá értetlenül.
-Te vagy a gyerekkori barátja az isten szerelmére! A szülei az előbb hívtak! Yuki-chan még nem ért haza! Azért hívtak fel hátha te tudod!-kiabált rám.
-Mintha érdekelne mit csinál az a deszka! -elindultam kifele.
-Most hova mész?! -jött utánam.
-Kiszellőztetem a fejem!Nem tudnál egyszer egy évben békén hagyni?Idegesítő vagy.-felvettem a kapusznim és elkezdtem visszafele sétálni.
-Bánom is én!Menj csak! -erre anyám becsapta az ajtót.

Abban a pillanatban elkezdtem szaladni egyenesen vissza az étteremhez ahol elváltunk Yukitól. Az étteremhez érve megpillantottam az étterem tulajdonosát aki kint állt.

-Oh, Bakugo-kun. Mi járatban itt ilyen késő este? -kérdezett.
Benéztem az étterem ablakán és megláttam Yuki táskáját az egyik asztalon.
-Hé, uram. -szólítottam meg. - Valaki itt hagyta a táskáját?
-Oh, hogy az. Igen a feleségem egyik kedvenc vendégének a táskája. -válaszolt.
-Beszélhetnék vele? Ugyanis a táska az egyik ismerősömé. -jelentettem ki.
-Persze, gyere utánam.
Az öreg leültetett az egyik asztalhoz majd pár perc múlva megjelent a felesége, és helyet foglalt előttem.
-Te Yuki-chan egyik barátja lennél?-kérdezte.
-Igen, a gyerekkori barátja vagyok. Azt szeretném megtudni, mikor volt itt utoljára Yuki?
-Egy fél órája hogy elment innen. Csak annyit láttam, hogy kirohan az étteremből.-mesélte.
-Nem látta véletlen
merre rohant? -érdeklődtem.
-Egyenesen abba a sikátorba. -mutatott az étteremmel szembeni sikátorra.
-Rendben köszönöm. Ha megbocsát, csak ennyit szerettem volna. -köszöntem el.
-Bakugo-kun! -kiáltott utánam. -Vigyázz magadra!