Egy szuperhős halála

9

Début

Az ebédlőben szokatlanul nagy volt a csend. Mindenki a reggelijével szórakozott, de sokan csak játszottak az étellel. Egyedül a kopasz férfi rágcsálta nyugodtan az almáját. Persze, megpucolva kapták, jobb napokon sárga héjjal.

- El se kezd! – intette le a vöröst, mielőtt megszólalhatott volna.

Az előzőnapi incidens óta nem látták az új lányt, ami mindenki számára világos volt, hogy mit jelent. Megőrült. Bár pontosan nem tudták, mi történik a gyengébbekkel, akik nem bírják ép elmével feldolgozni, hogy buktak el, mégis tabu téma lett számukra, mint mikor valakit éppen gyászolsz. Nem akarsz róla beszélni, mert fájna, vagy csupán csak felkavarna, ami vele történt. Bár a dologhoz az is hozzátartozik, hogy annyian végezték így, hogy az elsők már rég végigmentek minden eshetőségen, mégse jutottak semmire. Ez volt a hely második titka.

- Début, mégis mit vársz tőlük?

Erőtlen hang szólalt meg, nem is igazán lehetett hallani, ha ezen a reggelen a csöndet nem lehetett volna kézzel fogni, máskülönben jó, ha a férfi meghallja. Mogyoróbarna haját úgy hagyta, ahogy érkezésekor megcsinálták, minden nap szoros lófarokba fésülte. Egyetlen változás csupán a ruhája, egy hófehér kezeslábast viselt.

- Mégis mit várnék? Eleget találgattunk már, attól ők még nem fognak visszatérni!

- Gyerekek, az isten szerelmére! Még nem éltek át ilyet. Miért fosztod meg őket ettől?

- Mert már nem tudnának olyat mondani, amit mi ne tettünk volna.

Most először nézett fel a tányérjáról. Tekintetét egyenesen a nőébe fúrta, mintha szavak nélkül, csupán a nézésével próbálná megértetni vele, mennyire fájó pontra tértek. Minden egyes alkalommal, amikor szóba került ez a téma, arcokat látott maga előtt és sikolyokat hallott, neveket mormolt magában. Egy nevet.

- Ma ne számítsatok rám! – bekapta az utolsó falatot, és szép lassan elhagyta a hatalmas termet.

A megszokott úton haladt egy ideig. Az ebédlőből kiérve balra fordult, végig haladt egy hosszú folyosón, aminek a végén egy elágazás várta. Hezitált merre menjen. Az első ránézésre tökéletesen egyforma folyosók közül a jobb oldali, mint egy régi ismerős köszöntötte. Az évek alatt megismerte már minden repedését és hibáját. Ellenben balra alig járt. Jól tudta, mi van ott, de mintha valami szabály tiltaná, nem jártak arra.

Szabályok. Egy se hangzott el, mégis mindenki jól tudta, mik azok. Meglehet, a felét saját maguk írták, de kaptak már elég figyelmeztetést, hogy előrelássák, meddig terjed csekély szabadságuk. Ilyen maguktól hozott tilalom volt az éneklés, táncolás, bizonyos helyekre való szabad bejárás és a lázadás. Début megérintette arcát bal szeme alatt, ahol egy halvány heg futott végig, és végighúzta rajta dundi ujját.

Nagyot sóhajtva tett egy lépést, majd meggondolva magát elindult a megszokott úton. Célja a hálója volt, de félúton megállt egy ajtó előtt. Ugyanúgy nézett ki, mint a többi, egyszerű fehér gombkilinccsel. Zárat nem szereltek fel rá, nem volt mit ellopni. Kezét az aprócska kilincsre tette, de nem fordította el.

„Ugyanolyan, mint az összes, gyerünk, nyisd ki!"

Léptek zaja töltötte ki a némaságot. A férfi ijedten nézett körbe. Hiába tudta jól, hogy még az elágazásnál se járnak, szemeivel másikakat keresett. Pár levegővétel után tempósan ismét elindult a szobája felé, ahol magára csukta az ajtót. Mivel az épület e részén a hálókra nem szereltek kilincset, az ágyát tolta az ajtó elé.

„Magánéletre persze nem gondoltak!"

A lépteket már a szobájából is hallotta, de azok tovább haladtak az ajtaja előtt. Tehát még nem a többiek jöttek utána, más viszont nem szokott erre járni. Őröket csak akkor látni, ha valami probléma adódik a fűtéssel vagy világítással, esetleg az orvoshoz kísérnek valakit.

A férfi óvatosan arrébb tolta az ágyat, de csak pont annyira, hogy ő kiférjen rajta. Leellenőrizte, hogy ha más megpróbálja kinyitni, nekicsapódik e a bútordarabnak, és elindult a folyósón. Erre már nem voltak olyan sűrűn az égők, nagyjából minden második világíthatott csak. A lépteket még mindig hallotta, de nem egészen tudta kivenni, hányan lehetnek. Ketten, talán hárman, de ahhoz a harmadik ember túl finoman lépett, hogy őr legyen. Talán...

- Vigyék be, mindjárt felébred! – szólalt meg egy öblös hang.

Tett még néhány lépést, de a zajok hirtelen közeledni kezdtek hozzá. Újabb ki nem mondott szabály: nyomozni szigorúan tilos. Zakatolt a feje, tekintete elhomályosult. Sikításokat kezdett hallani, de arcok nem társultak hozzá. Most nem az emlékei elevenednek meg, ez most nagyon is valódi. Mire ráeszmélt, hogy még mindig a folyosón áll, már az árnyékokat is megpillantott. Nem sokat gondolkozott, tett pár lépést hátra, majd megpróbált az egyik ajtón bejutni, csak remélte, hogy itt sincsenek zárak.

Gond nélkül benyitott a legközelebbi ajtón, amit hang nélkül magára csukott. Nem rögtön nézett szét, először megvárta, hogy a léptek elhaladjanak mellette, és a csönd átvegye ismét az uralmát, de a sikítást még így sem tudta teljesen kiszűrni a fal, ami elválasztotta a folyosótól.

Először a földet bámulta. Semmi különlegeset nem talált rajta, ugyanolyan, mint mindenhol máshol, fehér laminált. A falak, és meg mert volna rá esküdni, hogy minden más is tökéletes mása az ő szobájának. Óvatosan felnézett. A szeme már megszokta a szűrt fényt, talán ez volt a legnagyobb eltérés eddig, de mégis pislognia kellett. Nem akart hinni a szemének, az ágyon ült valakit. Valaki, aki őt nézte. És akit ő nézett.

???

Vörös hajával babrált, amikor kopogtak az ajtaján. Zavartan igazította vissza tincseit, mielőtt kinyitotta volna. Nem lepődött meg, kit talált ott. Már hete óta hozzá járt esténként, egy idő után le se feküdt, amíg nem történt meg a találkozójuk. Szőke tincseit csavargatta most is az ajtóban, még mindig zavarban volt. Hálóingje ujja megfoszlott a sok babrálástól.

- Szabad?

- Gyere!

A szőke beosont a szobába, mint valami űzött vad a menedékbe. Zavartan körbenézett, és letelepedett a széken. Tartása merev volt, a szokásosnál is merevebb, tekintete nem tudott megpihenni egy ponton. A vörös leült vele szemben az ágyra, de még nem helyezte magát kényelembe. Valami most más.

- Jól vagy?

Nem felelt. Tekintetével kereste a társát, de nem találta. Mindig tovább nézett, mintha nem látná a lányt. Nem először fordult elő, hogy pánikrohamában kereste fel, de általában csak sima beszélgetésekre kereste fel. Ez volt az ő közös titkuk, egy újabb dolog, amit az épület hatalmas fehérségével magába nyel és elfed.

- Léa! – csettintett egyet. – Léa, itt vagyok!

Léa szőke tincseivel kezdett el játszani, a földet nézte. Mormolni kezdett valamit, amit a másik nem értett. Hirtelen felállt, és a lány szemébe nézett.

- Láttam őt! Láttam, Maya!

- Mégis kit?

- Azt hiszem, tudom, mit csinálnak velük. 

Huhu, közel fél éves kihagyás, és azt hiszem, lesznek még ilyenek így középsuli végén. Remélem, azért van még valaki, aki emlékszik az eddigiekre, és a rajzot köszönöm innen is BekoOrsinak. 

Kita_Grape