Lebegés.

Négy

- Nincs és gyakorolni szeretnék- néztem rá. Ő egy picit meglepődve és talán sértve, kinyitotta az ajtót. Csalódottan visszanézett rám és kiment. Egy picit hangosabban csukta be maga után, mint múltkor, én pedig leültem a székre és körülbelül öt perc szuszogás után jöttem rá, hogy mit is csináltam.

Nem lett volna szabad így beszélnem vele, hisz' semmit sem ártott. Sőt... mindig nagyon kedves velem, pedig már többször küldtem ki a teremből. Ajh, basszus.... Csak tudni akarta, hogy minden jó-e...

A gyakorlásom hangulatát megbélyegezte a mogorva megnyilvánulásom, aminek hála, ma se jött össze semmi. Jó másfél óra szenvedés után rájöttem, hogy ezt ma nem érdemes erőltetni, ezért elpakoltam a hangszeremet és a kottákat, majd a zongorára borulva gondolkoztam. Azon törtem az agyam, hogy vajon mivel hozhatnám rendbe a mait. Az a sanda gyanúm, hogy semmivel...

Kilépve a teremből az üres, sötét folyosón találtam magam. Súlyos csellómat elhelyeztem a szokásos helyén, majd felvettem a kabátom és elköszönve a portás bácsitól, elindultam a biciklimhez. Kioldottam a zárat és igen depresszív hangulatban útnak indultam.

Az őszi hideg fuvallatok csípték a fülem hegyét, ami azt jelezte, hogy elkezdődött a vékony sapkás-korszak. Az utcák viszonylag kihaltak voltak, s ezt a lámpák meleg fehér fénye igyekezte kiegyensúlyozni. Viszont, ha mégis akadtak emberek az utcán, azok vidáman, nevetgélve haladtak el mellettem. Vagy én őmellettük? 

- Megjöttem- szóltam be a nappaliba, ahol mindenki a kanapén fetrengve nézte a Grace klinikát. Hiába is, szeretik az ilyen sorozatokat itthon.

- Szia Debs, milyen napod volt? - kiáltott hátra nekem apa. Tudom, hogy nem szép dolog hazudni, de egyszerűen felidézni se szerettem volna a napom eseményeit, ezért csak annyit feleltem, hogy:

- Oh, szuper! Ma tök jókat gyakoroltam és nem voltam hullafáradt egész nap- tettettem a boldogságot- Ami valljuk be, nagy dolog manapság- mosolyodtam el.

- Ennek örülünk Kincsem- válaszolt most már anya. - Nem nézed velünk? - utalt az éppen nézett sorozatra.

- Áh- ingattam a fejem- Inkább elviszem sétálni a kutyákat.

- Te tudod, vigyázz magadra- s ezzel be is fejeződött a napi beszédünk. Mostanában valamiért alig beszélek velük, lehet az iskolakezdés elveszi az összes figyelmem, de majd úgyis helyrejön.

- Baloo! Ally! - kiáltottam, s kezembe vettem a két pórázt, hogy meg tudjam zörgetni őket. A két eb farok csóválva rohant felém, mire én gondosan rájuk raktam a bőrszíjakat és elindultam velük. Azt nem tudtam, hogy merre, főleg úgy nem, hogy sötétedett már, de minél messzebb a világomtól. Ezzel a gondolattal indultam el egy teljesen idegen útvonalon. Még a kisebb utcákba is bemerészkedtem és mondanom se kell, hogy ügyesen el is tévedtem.

Ahova mi, a három muskétás elmerészkedett jönni, ott a madár se járt, de komolyan. Eldöntöttem, hogy így, az erdő mellett, ha egy árva lélek se bukkan fel, ott valami probléma történhet, amire most nincs szükségem. Van velem két nagyobb testű kutya, de őszintén, féltem. Pár lépésen belül volt egy kereszteződés, ahol befordultam jobbra. A szél fújt és csak a házak lámpái világítottak, a haldokló lámpák hiányában. 

Kétségbeesve kapkodtam a lábaimat, mikor Baloo elkezdett az út másik oldalára morogni. Azonnal abba az irányba kaptam a tekintetemet, se egy sötét, kapucnis pulcsis srácot láttam, amint zsebre tett kézzel, lógó fejjel lépked. Ismerős volt az alakja, de inkább nem bámultam tovább, így is védve magam...legalábbis tudatban...

Nem sokkal utána Ally is csatlakozott a morgáshoz, így nem bírtam velük. Muszáj volt leállnom és rendre utasítanom őket.

- Ti ketten!- mutattam rájuk ingerülten- Hallgassatok! Csssh! Egy szót se többet, inkább vigyetek haza- mondtam leguggolva. Mindketten értelmesen figyeltek rám, majd pár másodpercnyi várás után, megsimogattam a fejbúbjukat. Ekkor kuncogást hallottam. Most komolyan nevetett a srác? Ez különös. Az agyam annyira tudta, hogy csendben kéne maradnom, de egyszerűen a meglepődöttség beszélt belőlem.