Tehetetlenség

1.rész

Fennt voltál,s néztél a szemembe.
Láttam vörös szemeidben hogy a végső perceidet éled meg ezen a napon,s magadhoz húzva könnyek szöktek arcodra.
Pár perc múlva már álom fogott el,s ahogy halgattam szuszogásod,a szívem szakadt meg.
Tudtam hogy elveszítettelek.
Éreztem tested melegét,s szíved dobogását.
Oly nehezen fogtam fel azokban a percekben hogy ez a két hónap veled,egy élettel teli szakaszt tép ki belőlem.
Tudtam,itt a vég,majd hozzád simulva álomba tértem.

Reggel az első pillantásom te voltál.
Felkelve az ágyamból öltözni kezdtél,s már nyitottad volna az ajtót,mikor visszahúztalak.

B: -Ne menj még,kérlek,nem fogom bírni azt az űrt amit itthagysz magad után.
K:-Mennem kell.Nem maradhatok.Elkell fogadnod hogy ami köztünk van,lehetetlenség,és kínlódás.Hiányozni fogsz,nem foglak egykönnyen elfelejteni,de el kell engedned,hogy egy jobb útra térhess.
B:-Nem akarok nélküled jó,se rossz utakra térni.Szeretlek,és szeretni is foglak.

Nem szólt egy szót sem csak magához húzva érezte ahogy a testem remegni kezd,és hangos levegővételbe kezdek.
Akkor éreztem igazán hogy szeretem,és hogy mi mindent veszítek el ebben a pár másodpercben.
Egy utolsó csókot nyomott ajkaimra,s majd a szemembe nézve megkért hogy vigyázzak magamra.
Ekkor elengedte derekam,táskáját a hátára vette,s kinyitva az ajtót,magaután hagyta az összes emlékünk.
A szívem szakadt meg abban a pillanatban,s éreztem hogy most kezdődik az igazán rossz korszak,amikor többet nem kelek az édes mosolyára,és a reggeli dörmögős hangjára.