Az édes bosszú [FNaF] {Befejezett}

Kiengedve

A nyitást jelző harangszó hallatán Michael egy újabb esélyt látot, hogy kikerülhet a sötét, poros, alkatrészeknek fenttartott raktárból a barátai mellé. Abban a viszonylag apró helyiségben unalmasan teltek a napjai. Nem hallot és nem látott senkit, csak a többi lélekkel tudott komunikálni egyedül, így nem sokat látott a kint történtekből.

Az itt töltött idő miatt volt ideje megismerni a börtönét: kopott, egykor világos falak, rajtuk újságcikkek és plakátok, melyeken az étterem kabalái szerepeltek. A padló ugyanolyan fekete-fehér kövekből volt kirakva, mint az épület többi részén, viszont a szokásosnál koszosabb volt, hiszen ezt a helyiséget nem olyan gondosan takarítják, mint azt a részt, amin egy csomó gyerek lófrál nap mint nap.

Éppen magányosan tengette itt az idejét, mikor is egy ismeretlen alakra szegeződött a tekintete. Az itt dolgozók szokásos öltözéke díszelgett rajta, csak ez nem lila volt, mint annak a bizonyos embernek aki Mike életét ontotta. Barna haja szétszortan ereszkedett homlokára, és szinte tapadt oda az izzatságtól, valószínű siethetett.

- Nos akkor most te velem jössz- szólt a robotnak, úgy mint egy tárgyhoz szokás, mivel nem is tudhatta, hogy egy elveszett lélek nem talál megnyugvást a gyerekek szórakoztatására feltelált sárga medveanimatronikban. Fogta és felállította a földön elterült állatot, majd egy gombot megnyomva a hátulján alapállapotba helyezte, majd kiemelte az ajtón, és fel cipelte a színpadra.

Eléggé könnyen mozgatta őt a fiú, pedig nem egy könnyű robot volt az biztos. Miután a kijelölt helyre helyezték, máris egy csomó gyerek figyelme vetült az eddig ismeretlen animatronikra. Csak bámult, miközbe hagyta, hogy a programja álltal megírt mozdulatokat, apróbb tevékenységeket végezze. Ezek a tevékenységek között szerepelt többekközt az integetés, zenére tátogás, jobbra-balra dőlöngélés, és az egyéb gyerekek részére írt mozdulatsorok.

Michael most először érezte a figyelmet, mivel halála előtt sem sokan figyeltek oda rá 1-2 percnél tovább igazán, még a saját szülei sem, amit igazából nem nagyon bánt, hiszen el volt az ő kis világába, ő amolyan magányos farkas volt és még most is tartotta a raktárban tőltött idő miatt ezt a szokását.Egyedül a többi már sajnálatos módon elhalálozott gyerek vette kicsit is figyelembe, ezért velük barátkozott, és többnyire velük is volt, mint azon a sorsfordító napon... a saját születésnapján.

Bizony nem az volt szegény párának a legjobb nap a piciny kis életében, sőt az volt a legrosszabb, de ezt ő szinte csak megváltásnak vette, mivel nem ápolt a szüleivel valami jó viszonyt és most ugyan azt csinálja, mint életében. De ő a megváltás alatt nem igazán a halált értette, hanem azt, hogy örökké a barátaival lehet és ha meg is kell szenvedni érte, ő meg fog küzdeni azért, hogy végül végső nyugalomra leljenek.

A gyerekeket leste, akik ide oda rohangásztak a nagy teremben, mindegyikőjük vidám, élettel teli. Viszont az egyiken megkadt a tekintete, egy egyedül ücsörgő szőke hajú kisfiún,a ki hol a gyerekeket, hol az arany medvét bámulta. Szeméből szomorúság sugárzott, viszont a kíváncsiság is megtalálható volt benne bőven.

Hosszas gondolkodás után a fiú úgy döntött, megnézi közelebbről a nagy robotot, ezért felállt a helyéről, és lassú, félő léptekkel az animatronik felé vette az irányt. Lassú megfontolt, viszont bionytalan lépésekkel közeledett a nála 3x magasabb robotmedve közelébe. Két perc se kellett, már ott állt pontosan előtte, és őt nézte, kék szemeivel.

- Nem vagy egyedül, én itt vagyok neked.- szólalt meg hallkan, viszont jól kivehetően a kisgyerek. Michael épp annyira lepődött meg, mint az előbb Amanda, hiszen kisgyerekek velük komunikálnak! Vagy csak véletlenül jól csapta be a kicsiket a képzeletük?

Mike nagyon jól tudta, hogy nem tehet semmi gyanúsat, hiszen akkor lehetséges, hogy leselejtezik és visszakerül a raktárba, amit nagyon nem akart. Csak hagyta, ahogy beleírt program intenzíven mozgassa a rúgókat, fogaskerekeket és minden egyebet ami csak a mozgásáért felelt. Észrevétlenül a robot fejét a kissrácra fordította, akinek erre e mozdulatsorra fura csillogás költözött a szemébe.

Ez a csillogás Michalből valami reményt váltott ki, mintha érezte volna, hogy a kisgyerek nagyon is segíteni akar neki, ami nem állt messze a valóságtól, viszont egy apró teremtés mit tehet ebben a felnőttek uralta világban.

Ha már a felnőtteknél tartunk, bizony megint elrontották ezt az idilt is, hiszen nem egy biztonsági őr nézte rossz szemmel, hogy a fiú ilyen közel merészkedik a robothoz, de most az egyik cselekedett is és szó szerint elrángatta onnan a srácot, amire a szomorúan ballagott vissza oda, ahonnan jött.

A Golden Freddy-ben rejlő lélek nehezen, de visszatartotta azt, hogy ne rohanjon a fiú után, mivel ha ezt megtette volna, akkor nemkevés lett volna rá az esély, hogy visszacipelik őt zaz ütött-kopott szobába, ami ezidáig otthonául szolgállt.

Ott állt és tette a dolgát, mint az összes többi animatronik, és közben azon gondolkozott, hogy vajon milyen kapcsolat is lehet közte, és a kis lurkó között, akivel nemrég találkozott először, és valószínűleg utoljára.

Az éjszaka hamar eljött, csak a robotok, és az éjjeliőr tartózkodott a romos épület kopott falai között. A régi, már-már néhán helyen sérült óra megütötte az éjfélt, és így a lelkek útjaikra indulhattak, s már alig kellett megküzdeniük új testük hátrányaival, mivel pontosan tudták, hogy irányítsák aztazt, hiszen ez már a negyedik éjszaka volt amit a börtönükben kellett töltsenek.

Az őr hamar észbe kapott, és reflekszszerűen nyitotta-zárta a megkopott, fekete vasajtót, ami egyetlen védelméül szolgált, hiszen a fémből készült állatok egyre többször fordultak meg ott, de egyik sem járt sikerrel.

Freddy még ezen az éjszakán sem mozdult, nem akart, nem volt annyi bosszúvágy mint a többieknek, csak szerettet volna egy kis időt eltölteni, egyedül, a csöndes helyiségben, mintha semmi baj nem lenne, pedig volt baj, sok is, hiszen 6 kis ártatlan lélek rekedt egy olyan testben ami kiskölykök szórakoztatására lett látrehozva, s erről senki nem tudott, de még csak nem is sejthették, kivéve egy valakit, Wiliam Aftont. A gyilkost aki elvette könyörtelenül ezeknek az ártatlan kis embereknek az életét, és meg se bánva ezt elindult folytatni amit elkezdett, s talán azóta mégtöbb áldozata van.

Az óra már már súrolta a hatot, de elérkezett a legrosszabb az őr szemszögéből: elfogyott az áram. Lélegzete szaporább lett, ahogy hallotta a medverobot egyre inkább közeledő lépteit, majd azt a dalt, amit akkor játszik, amikor a gyerekeket kell megnyugtatni. Félt, rettegett, hogy vajon most meg fog e halni, vagy előbb hat órar lesz, minthogy Freddy rátámathatna. Ült a sötétben, meg se mertmozdulni, majd mikor a medve befejezte a dalt, az őr legnagyobb szerencséjére megszólalt a 6 órát jelző harang.