Az édes bosszú [FNaF] {Befejezett}

Érzések

Az élet újra kezdetét vette a Freddy Feazebears pizzériában. Gyerekek tömkelege készült belevetni magát kedvenc étterme csodáiba, miközben a nyitást jelző harangra vártak, ami pontban hatkor el is hangzott. Az animatronikok a helyükön voltak, kicsit kellemetlen, de elviselhető szagot árasztva, amit a még felderítetlen holttestek okoztak.

Nehezen, de a kedvetlen dolgozók minden vendéget akit csak lehetett beengedtek, így csak néhány kósza látógató, vagy érdeklődő szállingózott el a kapu előtt, a vígan játszadozó gyerekeket lesve. Mint minden egyes nap a pizzériában most is Freddy, Bonnie és Chica víg zenés előadását nézhették meg a gyerekek az első pizzaszeletek falatozása közben.

A halk hangulat zenét a gyerekek folytonos örömteli sikoltozása miatt, csak épphogy hallani lehetett, de még így is megadta a kellő hangulatot amit a tervezők akartak, hogy adjon. Kellemes hang volt ez, épp olyasmi mit amit bevásárláskor hall az üzletekben az ember.

Az emberek nem nagyon törődtek ezzel a csöpp dallammal, viszont az egyik animatronik fel figyelt rá. Ez volt az ő kedvenc dala, amit mindig a rádióban hallgatott és bohókásan táncolt rá, amit az anyukája vígan nevetve nézett végig. Fredericknek sorra jöttek a szebbnél szebb emlékei a zenéről, a családjáról. Mind ezt addig folytatta, míg a rossz, halálával kapcsolatos élményeket fel nem idézte. Azok voltak kevés kis élete legrosszabb és legutolsó percei.

Ezen hosszas gondolatmenet után valami furcsát érzett, ugyan azt amit tegnap Richie is érzett. Az animatronik megbolondult, kapálózott, forgott, csattogott, erre a kis ártatlan, viszont bosszúra szomjas lelkecske bepánikolt, mire intenzívebben kezdett el mozogni a robot amiben bentrekedt.

A gyerekeket szerencsére még időben elterelték az immáron veszélyessé vált medvétől, ami nyughatatlanul kapálózott, mígnem szépen lassan le nem állt. Ekkor szedte össze magát Freddy, mivel tudta, hogy csak ezzel az egy dologgal mentheti meg a kortársait saját magától.

A kedélyek lassan lenyugodtak és a személyzet a sérült robot veszélytetenítésésvel foglalatoskodtak, olyan csekélyes módon, hogy meghúztak rajta egy-két csavart és küldték is vissza a kisgyerekek közé, ami nem igazán tetszett a medvében rejlő léleknek. Félt, félt önmagától.

A többiek értetlenkedve figyelték az elmúlt egy óra történéseit. Richie jól tudta, hogy régi barátja min mehetett most keresztül és félt attól, hogy a többiekkel is megtörténik. Hasonló félelmei voltak Amandának is, ő volt a legkisebb és a legnyengébb mindannyiuk közül, de ebben a helyzetben így is erősebbnek bizonyult a két fiúnál, viszont érezte, hogy nem bírja sokáig. Hiányoztak neki a szülei, a bátyja, a rokonai, a barátai, az élete.

A környezetét kizárta egy kisseb időközre, viszont amint visszapillantott a rideg valóságba egy barna hajú, félénk lányt látott meg egy Chica plüsst ölelgetve. Nem mozdult semelyikük, csak bámulták egymást, csak míg robot a finom fából készült, már itt ott ütött-kopott színpadon, ami a táncoló animatronikok súlya alatt nagyokat nyikorgott, míg a kislány a fekete fehér kőről ami a padlót jelképezte, és helyenként elég koszos volt a gyerekek cipőjének hozományaitól.

A kislány közelebb lépett, s kíváncsi szemeivel a csirkét vizslatta, mintha érzett volna benne valami különlegeset.

-Tudom, hogy odabent vagy. Ne félj. Leszünk barátok? - szólalt meg váratlanul a barna hajú fiatal lány.

Amanda ledöbbent, nem tudta mire vélje ezt, hiszen senki sem látja őket. Vagy mégis? Lassan, félve, minden erejével kinyúltotta a tenyerét a kislány felé, de nem durván, pont úgy, mintha azt szeretné, ha megfogná a kezét, pont ez is volt a célja. A lány hirtelen megtorpant, majd követte a szó nélküli utasítást és a kis kezét a nagy robot kezébe tette.

Mindkettőjüket egy kellemes érzés járta át, mintha egyéváltak volna, viszont ez nem tarthatott soká, mert máris a lilaruhás biztonsági őr távolította el a barna hajú fiatalt a sárga robottól. Amanda erre feldühödött és minden erejével a kislány fele vette az irányt, viszont valami megállította. Bonnie keze volt az.

-Hagyd! Nem tudod irányítani a tested Amanda, csak a lányban okoznál bajt - szólt utána Jeremy.

Sajnos be kellett látnia, hogy a fiúnak igaza van, még nem tudta irányítani magát és nem akart kárt okozni abban az ártatlan testben, ami kísértetiesen az egykori önmagára emlékeztette. A félénk természet, a Chica plüss, a barátkozós jellem. Ez mind ő volt.

---Zárás---

Este nyolcat ütött az óra ami a zárársidőt jelentette tulajdonképpen, de a fáradt munkásoknak pihenést, a mulató gyerekeknek szomorúságot jelentett. A lelkeknek viszont egy új esélyt a bosszúra. Miután minden vendég elhagyta az éttermet kilépett az ajtón az utolsó munkás is. Már csak egy személy maradt az épület kopár, régi, hűvös falai között, aki nem más mint az éjjeliőr.

Az őr csak ült a szobájában várva az éjfélt, egy egy pizza és kis üdítő társoságában. A monitorokon a saját arcát látta visszaverődni, mögötte meg a nagyban elterülő szürke falat, mely vagy egy évtizede roskadozhatott ott, várva arra, hogy egy nap szétomlik a nagy épület súlya alatt, viszont ez nem történhetett meg, mivel a pizzéria eléggé jól karbantartotta mint a régi, mint az új részeit az étteremnek.

Az anlógóra mindkét mutatója lassan felfelé ágaskodott, mint a parkolóban némán álldogáló tölgyfa, ami nyaranta az odalátogatóknak kellemes árnyékot vet esetenként. Ebben az időpontban az a fa nem láthatott mást, mint pár autó elhaladását a nagy közúton a nagy családi szórakozóhely előtt és a épületben lévő összes lámpa egyszerre való lekapcsolódását.

Az éjjeliőrnek ez a pillanat egy dolgot jelentett: meg kell védenie az életét, és túlélni az éjszakát. Szépen elkezdte a kameráit nézegetni, hol rókára, hol a többiekre tapadt a figyelme. Nem volt érdemes más kameraállást figyelnie, hiszen nem volt szabad lemerítenie az energia ellátást, hiszen az egyellő lett volna a halállal ennyivel hat óra előtt.

Egyik pillanatban itt, másikban már ott. Ezt Bonnie nem először játszotta már el a munkással, és most sem tett másképp, fogta és eltűnt az 1A kamera látőköréből és az őr keresésére indult. Jól tudta, hogy hova kell, mennie, rohant is volna, de a nehéz robot testet nem volt könnyű mozgatni, így esélyt adva az éjjeliőrnek is.

A kamer zúgása és pittyegése zengte be a folyosókat, de néha néha egy egy animatronik léptet is észre lehetett venni, és az őrnek kellett is, mivel ha nem reagált volna egyes támadásokra elég gyorsan, akkor nagyon nagy bajba került volna. Már két állatfigura támadta egyszerre, de néha Foxy is ki-ki kukucskált a kalózöbölből éles kampóját megmutatva.

Lassan eltelt az éjszaka, már csak fél óra volt hátra, ami az eddigiekhez képest piskóta volt. Történt valami, most gyors futó léptek hangja lepte el az éjszaka csendjét, ezt a hangot nem más adta ki, mint az öreg róka koma, az ő ütött-kopott külsejével, amit kalandjainak és az időnek köszönhetett.

Az éjjeli őrnek gyorsnak kellett lennie, gyors is volt ő, s reflexszerűen zárta be a bal oldali ajtót, ahonnan Bonnie szokott próbálkozni, most viszont Foxy akarta meglepni a bent életéért dolgozó egyént. Az őr ezt is kivédte, és kezdte érezni, hogy egyre nehezebbek lesznek ezek az éjszakák.

Hat óra lett és megszólalt a nyitást jelző harang.