Elviselem ha már nem szeretsz. Én tudd meg, hogy mindig a legjobb helyzetet kerestem neked, hogy te jól érezd magad és ne essen bajod. Lány létemre én próbáltam rád vigyázni. De te nem vetted észre hogy szeretnélek. Egy ideig te is szerettél. Mondtad. De ahelyett a cirkuszi előadás helyett amit most előadsz, mondhatnád hogy más kell. Cirkuszba tudok menni. De szeretni nem mindenkit tudok olyan vakon és bizalomteljesen mint téged. Mindig jót szeretnék neked, az én hátamba álltak bele a rossz megjegyzések és rossz gondolatok. Te sértetlen vagy. Nekem a lényeg ez. Tőlem szerethetsz akárkit, én téged szeretlek. Csak mondanád a szemembe hogy már nem szeretsz. Legalább nem fájna ilyen nagyon. Amikor elveszek a világosbarna szemeidben, mindig a perc jut eszembe, mikor a pici meleg kezeddel fogtad az enyémet. Valóban, nem olvasod ezt. Nem is kívánom hogy ilyesféle érdektelen dolgokra fordítsd idődet. Csupán annyit kérek a Jóistentől hogy ébredj fel. "Rossz úton jár az aki álmokból épít várat és közben elfelejt élni.". Van, hogy az a zene feszíti egész napokon keresztül a fejemet, amelyiket te mutattad. Van, hogy a hangodat még álmomban, éjszaka is hallom. Tudom, sokszor tűnik úgy hogy én is egyedülhagylak. Valóban minden másodpercben amelyikben te más lánnyal beszélgetsz, azért megyek oda, mert féltékeny vagyok. Tudom, már nem engem szeretsz. Bár még most is el szoktál veszni a szürke szemeimben, és én a te szemeidben, ez nem lehet több mint örökös bizalom. Már van hogy a felnőttkorunkat is elképzelem magam előtt, azokon az unalmas biológiákon és informatikákon. Mikor messze vagy és nem tudom kivel beszélsz, a könnyeim készen állnak. Volt, hogy hetekig nem láttalak, álltam magamat és nem sírtam. Szerettelek azután is. Nem vagyok teljesen biztos hogy nem szeretsz. Ez egy fellángolás. Tudom, tudom most jönnek a "lélekölő" megjegyzések. Csak hogy tudják az olvasók: Ő semmiről sem tud. Annyit szenvedtem érte. És egy ideig álmokból építettem várat. A váram ledőlt, új hadsereg lépett közbe. Az enyém felkészületlenül időzött. A vár elveszett. Volt akiben megbíztam. Akinek odaadtam a váram térképét is. És nézze meg az ember, megtámadta a váramat. Hátbaszúrt. Mikor Vele van, a szívem többet ver, kényszerítést érzek, higy mindig a közelében legyek. Szörnyű, hogy mennyit szenved valaki és mennyi mindnent áll ki, remélve hogy lesz egy jobb kor. A jobb kor lesz is, csak pillanatok erejéig tart. Mindig összeakad pillantásunk, arcodon a tipikus: lenéz-pirul-mosolyog jelenség rajzolódik ki. A hajamat az ujjam köré csavarom. A fekete fürtjeimet újra rendezni próbálom. Életkedvem még mindig semmi, hamis mosoly. A hamis mosoly megoldja. Senki nem néz szomorúnak, mikor belül, több vagyok mint szomorú. Mikor felveszem Vele az agykontrollt, és az információkat, melyek számomra nagyon jelentősek, az Ő fejébe helyezem át, újraépül az álomvár bizalomfala, mely erősebb. Még mindig támadnak, már nem fáj olyannyira. A fal újra leomlik, már nem sikerül újraépítenem.
