Novellák és egyéb agymenések

Citrom, méz és gyömbér

- Nincs más panaszod?

Utoljára végigfuttattam agyamban a kérdést, hogy megfelelő választ adhassak rá.

- Csak a lábfejem görcsöl néha - feleltem, mikor legjobb barátom és egyben orvosom, Danisha nevetgélni kezdett.

- Azt hiszem, Caden, hogy a görcsölésnek semmi köze sincs a szívműtétedhez - összecsücsörítette a száját, majd firkantott valamit a kezében lévő papírra. Továbbra is a jobb lábfejemet tornáztattam, ami néha megmagyarázhatatlan okok miatt mondott ellen az akaratomnak és okozott nyomorúságos perceket. Természetesen lehetett volna rosszabb is. Egy szívműtét után, mit vár el az ember?

Danisha az asztalára tette a kartonomat, majd visszasétált hozzám és a vállamra tette a kezét.

- Szépen haladsz a gyógyulással - bizonygatta sokadszorra, de nem tudtam csak olyan könnyedén megnyugodni. Nem tehettem róla. Ha az ember húsz éven át aktívan sportolt és egyik pillanatról a másikra derül ki, hogy öröklött szívelégtelenségben szenved, és nem mentheti meg más az életét csak egy transzplantáció, akkor hajlamos pesszimistán tekinteni a dolgokra, többek között arra is, hogy valóban meggyógyult-e.

Megpróbáltam hihetően mosolyogni Danishara, aki betegségem ideén végig mellettem állt és közbenjárásával a legjobb ellátást kaptam a magánklinikán. Három hónappal ezelőtt került sor az életmentő műtétemre, amelynek reggelén a sorozatos intelmek ellenére elindultam csökkentett mértékű kocogásomra. Azóta új műszer ketyegett bennem.

- Jele sincs kilökődésnek, az eredményeid kiválóak - sorolta Danisha, miközben hosszú ujjaival végigsimította a kartonom.

- Akkor azt jelenti, hogy elkezdhetek végre futni? - Összegomboltam magamon az ingem elrejtve az ormótlan heget a mellkasomon. Danisha hirtelen elkomorodott, aztán újra mosolyra húzta a száját. Ismert. Hajlamos voltam elviccelni még a komoly dolgokat is, éppúgy, ahogy a betegségemet.

- Még várnék azzal egy kicsit. Nem fog azon múlni semmi, ha pihensz még pár hetet - húzta fel az orrát, aztán visszasétált az asztalhoz, hogy felhörpintse hideg kávémaradványát. Feltápászkodtam a vizsgálóasztalról. - Annak is eljön az ideje! - fenyegetett meg a felém emelt ujjával.

- Nyolc kilót szedtem fel. Danisha, tudod mit jelent ez?

- Legalább egy számmal nagyobb konfekcióméretet - duruzsolta, de nem mondanám, hogy izgatta a lamentáció. Bár Danishat gyerekkorom óta ismertem, tudtam, hogy nem érti meg az én álláspontomat az egészséges életről, a rendszeres sportról és a magamnak állított szabályokról. Ő az a fajta afroamerikai nő volt, aki nem vetette meg magától az ebéd utáni desszertet, ha úgy hozta kedve, nem fukarkodott a nassolással, és még véletlenül sem érdekelte, mennyi kalóriát eszik naponta.

- Akkor mára végeztünk is, Caden. Természetesen, ha nincs más panaszod a lábgörcsön kívül. - Bárcsak ne kérdezte volna meg. Hiába terveztem el, hogy beszélni fogok, mégis úgy éreztem, hogy nem lenne szabad. Biztosan nem lenne jó, ha tudna a képzelődésemről. Az álmokról. A hallucinációkról. Róla.

Danisha észrevehette, hogy valami nincs rendben, mert letolta az orráról az olvasószemüvegét és aggódva méricskélni kezdett. - Minden oké?

Direkt siettem az öltözködéssel, magamra vettem a kabátomat.

- Hogyne.

- Akkor jó - mondta pattogó hanggal. - Írok fel neked egy kis vitamint a görcsre.

Danishatól elköszönve és magam mögött hagyva a klinikát, úgy döntöttem, a szokottól eltérően taxi helyett gyalog megyek haza. Fejembe húzott kapucnival és sálba bugyolálva mentem át a George Washington hídon Fort Lee felé, miközben a szél arcomba fújta a havat. Mostanában elég gyakran jártam arra. Nem csak azért, mert mindig magával ragadott Fort Lee és New York annyira különböző látképe, hanem Miatta is.