Novellák és egyéb agymenések

Azúr

A nagyapám akaratos, önfejű és a világ legmakacsabb embere. Egy háborús veterán volt, aki második világháborúból egy kulcscsontlövéssel szerelt le, Vietnámból pedig egy szétroncsolódott térddel tért vissza.

Ez a történet azonban nem róla szól. Nem egészen róla, hanem egy kedves társáról, a jó magaviseletű, ám kicsit lusta macskájáról, Azúrról. Minden évben Hálaadáskor a nagyapám hozzánk látogatott Albuquerque-be Azúr társaságában, egészen Georgiából érkezett régi furgonjával, hogy velünk töltse az ünnepeket.

Én a tojásokat vertem fel a vacsorához, anyám ellenőrizte a sütőben szaunázó pulykát, míg apám egy üveg sörrel a kezében a tévét nézte. Akkor hangosan cifrázva megszólalt a nagyapa autódudája.

– Megjött Jeb – tápászkodott fel a fotelből apu.

– Majd én kimegyek érte! – ajánlotta fel anyám és szaladt is nagyapa elé.

A szüleim szokás szerint megrakott kezekkel tértek vissza. A nagyapám szeretett hatalmas csomagokkal érkezni.

– Te jó ég! – nyöszörgött hátfájósan apám, ahogy ledobta a díványra a nagypapa teletömött cekkerét. – Jeb, csak nem egy kínai gyereket rejtegetsz ebben a csomagban?

A nagyapám becsoszogott a nappaliba, őt anyám követte kezében egy gigantikus fikusszal.

– Mit morogsz annyit, Stew? – zsörtölődött nagyapa. – Én a te idődben egyszerre három húszkilós zsákot cipeltem a seregben, amikor a megboldogult Watson tábornok egy kis krumpli pucolással akart büntetni, amiért Margaret meztelen fényképét nézegettem a takaró alatt...

– Ugyan, apa! – szólt rá anyám, az arcán egy kis pír jelent meg, miközben a kezében szorongatott fikuszt a konyhapultra helyezte a nagyapától kapott többi cserepes növény mellé. – Ne butáskodj... ne mondj ilyeneket.

– Bizony így volt! – vágta rá nagyapa. – Na mindegy is – motyogta, közben megveregette a kezében tartott kékszínű macska buksiját. Ahogy elnéztem, a múlt évi találkozásunk óta mintha a macska kétszeresére nőtt, olyan tömzsi volt, hogy a lábai alig látszódtak. A macska kiugrott a nagyapa kezéből és a díványon összegömbölyödve állapodott meg.

– Helló nagyapa! – léptem oda hozzá.

– Ó, aranyom – pillázott ő, szorosan a mellkasára ölelt. – De rég láttalak Abby! Milyen takaros kis lányka lett belőled – forgatott meg, miközben jól megmustrált.

– Te nem öregedtél semmit! – csókoltam arcon és jól megveregettem a vállát. A nagyapa még most is erős termetűnek számított, a seregben felpumpált izmai azóta sem vesztettek formájukból. Hetven éves létére nagyon is jól tartotta magát.

– Rezegnek a csontjaim itt belül – veregette meg a mellkasát –, de szerencse, hogy ezeket csak én hallom! – Csibész mosolyra húzta a száját, egyik szemét folyton összeszűkítette, még a háború alatt vesztette el a látását. – Na és mond csak, akadt valamiféle fiú mostanság, aki csapja a szelet neked?

Ezt minden évben megkérdezte és minden évben ugyanaz volt a válasz:

– Tudod, hogy számomra csak egy férfi létezik, és az te vagy – mosolyogtam vissza rá.

– Na, azért – veregette meg a fejtetőmet. Nagyapa nem csak hogy erős, de a családban a legmagasabb is volt, a maga százhetvenkilenc centijével.

– Mond, nem akarsz lepihenni? – kérdezte anyám, aki ezúttal ismét a konyhában sürgölődött. –Biztosan elfáradtál a hosszú úton.

– Dehogy is! – szólt közbe apám harciasan. – Mindjárt adják a Lakers meccs ismétlését... Ugye, nem akarsz lemaradni róla, Jeb?